Budapest, 1946. (2. évfolyam)

4. szám - JÓZSEF ATTILA: Jónál jobb (Vers)

párokkal, s a nyugati meg déli lejtőn kigyúl, itt is, ott is, a csókok apró kis jelzőlámpája: egész hosszú füzér szövődik belőlük, mely időnként meg-megleng a hegy oldalában, mintha az elhaladó hajók búgó hangjára felelne. Most indul el esti sétájára Lágymányos kékszemű tündére, a sok szegény egyetemista kínlódva fordul meg párduc-dereka után s zsebében erőtlen ujjakkal rázogatja néhány hatosát. A Gellért-szálló nyitott tornácán felharsan a jazz-kürt és megperdül a bolondos dob. Szemközt véle, a Szikla-kápolnába esti áhítatra gyűlnek a hívek, akiknek minden meleg hónap meghozza az imádkozás ürügyét a májusi litániáktól a szeptemberi áhítatig. S valljuk meg, nekünk is elkongatták már a Bakáts-téri templom tornyában a találka idejét, de mivel a nagyhullámú bronzszínű haj és elnyílt violaszín szemek gazdája úgyis késni szokott, az új hídon még odaérünk, amely a sóhajok hídjának egy kissé mégis hosszú. De ahogy bánatunk ott vándorol át Pestre, a pesti körút forgalma is ezen keresztül zúdul át Budára s mint valami átömlesztett vér, szétpezseg az ifjú Lágymányos kamasztestébe, potens erőket villanyoz fel benne, s ha ki is öli belőle a romantikát, férfivá neveli. 4. Egészen besötétedett. Mit tudunk még recehártyánkra söpörni az éjszaka leple elől? Maga a Citadella is megérdemli, hogy felnézzünk rá. A negyvennyolcas időkig csillagvizsgáló fészke volt, s évenként legalább egyszer mindenki felmászott ide, húsvét másnapján, búcsúra. Negyvenkilenc októberétől kezdve azonban nem a csillagokat vizsgálták már innen, hanem a rebellióra mindig hajlamos magyarokat, hogy kellő időben legyen honnan közibök lőni. S noha hatvanhétben jelképesen rést vágtak rajta, hogy feledtessék egykori megalázó szerepét, az idő csak nem akar kedvezni a csillagoknak, mert most sem azokat vizsgálják belőle, hanem a nagy, szárnyas ércmadarakat. A Gellért-hegy mögött sorakozó hegyek is mind történelmi események hallgatag tanúi. Hányszor bukkantak fel a kerek hegyek mögül honi és idegen katonák, hogy egy ugrással a Várba teremjenek s onnan nézzenek le mérgesen Pestre! Ma, egyelőre, békés nyaralókat cipel föl rájuk a fogaskerekű vasút . . . Mielőtt végleg elnyelné őket a sötétség, ne sajnáljunk tőlük néhány hasonlatot. Olyanok, mint fekete bársony-vánkosok, amelyekre a csillagok tűzték fel magukat csillogó gyémánttű gyanánt . . . Olyanok, mint egy temető sírjai halottak napján, amelyeken imbolygó fények ezrei riasztgatják az éji homályt . . . Olyanok, mint partravetett óriási tengeri bálnák, amelyeknek bőrén megcsillan a sós víz s reggelre kelvén kihűlnek . . . Merő feketeség minden. Most vágtat végig a hosszú Szent Imre herceg-útján az utolsó villamos, áramszedő villája csakúgy porzik a kék szikrákban : úgy siet, mintha egésznapi késését akarná egyszerre pótolni.. . 5. Ilyen volt Lágymányos képe hét évvel ezelőtt, egy nyári napon. Ma, ha az ember végigmegy rajta, ugyanezen a villamoson s fáradtan kitekint jobbra-balra, önkéntelenül az előtte szorongó utasoknak vállára borul s becsukja szemét. S ez még csak fel sem tűnik senkinek, hiszen nincs semmi különösebben feltűnő azon, akinek szeméből, nyiltan vagy rejtve, egyszercsak, minden indok nélkül, megerednek a könnyek. 149