Budapest, 1946. (2. évfolyam)

4. szám - FÜSI JÓZSEF: Lágymányos

FL)SI JÓZSEF LÁGYMÁNYOS í. Réges-régen, — öt évvel ezelőtt — még milyen nehéz s elandalítóan regényes ábrándozás volt a város múltját kutatni! Kiszikkadt, vagy gyöngéden dohos illatú könyveket bújtunk és apró kis papír­szeletkékre felírtunk egy-egy ódonízű mondatot. Aztán egyszercsak mégis el­következett a nagy cezúra, a nagy hiátus, amelynél a buzgón folyó verssor nemcsak­hogy lélegzete-fogytán elcsöndesedik egy keveset, de hördül is és átlőtt tüdejé­ből habzó vért hány. Az ostrom minden­nél világosabb és vaskosabb választó­jelet tett a város történelmébe, amelynek árnyékán elenyésznek a volt és leendő fejlődés apró ugrásai : ezentúl így beszél­hetünk csak : az ostrom előtt így volt, az ostrom után történt. . . Ez a kép még a »múltból«, az ostrom­előtti időkből való. Akkoriban bebolyong­tam a várost, minden részét, kerületét külön felmértem és parcelláztam, de az újságíró friss ceruzajegyzeteit régi köny­vek nehézkes és komoly bájú mondataival kevertem el, szóval költői munkát végez­tem, s hogy ezt külön is bebizonyítsam : minden városrész elé egy csinos kis szonettet illesztettem. Legutolsónak Lágymányost hagytam (ahol legtöbbet éltem itt Budapesten), mint aki fél, hogy ha felkészülten is, de éretlenül nyúl hozzá múltja olyan darabjához, amelyet ifjú éveinek szemér­mesen rejtegetett romantikája tart össze, s megbolygatni annyi, mint végleg lemondani róla. De ma már, hogy váro­sunk szépsége úgy meg van tépázva, I s tokovi ts Kálmán rajzaival a jelen szinte a horror vacui iszonyatával lopakodik át a közelmúltba, s mint épen maradt vészátjáró végén, rajta keresztül a messzibb múltba is megjártatja tekin­tetét : megkeresi azokat az ősöket, akik elsőnek plántálták el ide az életet, az elpusztíthatatlan öncsalás, a mindig diadalmas jövő reményében. 2. Az első komoly zaj, ami a hajnal dermedt, opál-kék csöndjét felveri, a tejes­kocsik hosszú sora, amint öt és hat óra közt végigdöcög a széles bazalt köveken Kelenföld felöl összeverődő kannákban viszi a tejet Pest gyomrának, amely éppen most veti ki magából az utolsó korhelye­ket. Hiába, hajnalig korhelykedni csak Pesten lehet, ahol a ferencvárosi kis­kocsmák némelyike »kávézó« jelzésű elmosódott cégére alatt a rossz teába vagy pótkávéba kétszerannyi rumot ád »frissítőnek« . . . De már a Hadik-laktanya körül eléri a meghasadó hajnal fénye a későn haza­baktatókat s mielőtt besurrannának a sepergető házmesterek mögött, tarkón csapja őket gyöngyös harmatával. A Sziget sarkából szakad fel a reggeli fény s óriási aranyhálóját Budapestre teríti, s egy pillanat alatt kiemeli az álom kusza és moszatos hinárából. Látni, amint a Kamaraerdő tájékán hosszú csíkokban szakadozik fel a könnyű, nyári köd és a gyárkémények friss füstje lenge lég­hajókat küld fel helyette, s alattuk fel­visítanak a szirénák, búgnak a gyári kürtök. . . A Csepelszigeten túl még bukolikus a táj : a köd mozgásában meg­elevenednek a bokrok, levetik szennyes­szürke hálóingüket s kinyújtózkodnak a napfényben. Verseghy Ferenc, száz évvel ezelőtt, még az egész Pestet ilyennek látta ablaká­ból, nyilván Ovidius modorában : Szívemelő jelenést látok kezdődni az égen: Szinte mikint nyáron a napnak déli hevétül Szétszakad a felhő, s foszlékai szerte­repülvén A tűzzsengének magosabb honnyába enyésznek : Úgy tűnik a csillagsereg is, mikor a nap az égre A kelet öbleiből kitekint ; halványodik a hold, A kiderült kékség boltján szétterjed az égnek, S a nagy természet pözsögő életre felujjul. Élni siet minden! Csűdül a szőke Dunának Mellyeibül a sík színe felé a fürge halaknak Népe, hol, a napnak fényét örvendve köszöntvén A víznek tetején lebegő bogarakra rohannak. A komor erdőknek dallos zselléri az első Napsugárt gallytornyaikon bekacsongani látván Tollaikat rázzák, s orrokkal rendbe­simítván Szárnyaikat, kiki módgya szerént, dalolásra fakadnak . . . Száz évvel ezelőtt a komor erdőknek tollas zselléri fakadtak dalolásra, kiki módgya szerént, — ma már csak a gyári kürtök rezzentgetik zselléreiket a serény munkára! 147

Next

/
Oldalképek
Tartalom