Budapest, 1946. (2. évfolyam)

4. szám - TASNÁDI KUBACSKA ANDRÁS: Ismeretlen adatok Kossuth könyvtáráról

TASNÁDI KUВACSKA ANDRÁS Ismeretlen aclaíok KOSSUTH LAJOS könyvtáráról Herman Ottó A FELSZABADULÁS ÓTA szorgalmasan takarítjuk szobáinkat. A Nemzeti Múzeumban lakom, mert lakásomban, a Duna partján, gépfegyverállásokat építettek a nácik s íróasztalom és könyvszekrényem mögül lőtték a folyamon át az akadémia öreg épületét. A ház néhány négyzetméternyi betonudvarán német katonalovak várták sorsukat s az orosz bombavetőgépek diadalmasan vissza-visszatértek fölibük. A lovakat elvitte a kitörésre készülő csapat, a lakásom tetejét a padlással együtt a rázuhanó bomba. Amikor Buda eleste után hírt hallottam felőle, volt barátaim és a házi hiénák rég kifosztották. Nem akartam megnézni és nem tudtam elbúcsúzni tőle. Úgy tekintettem, mint a kedvest, akit a sors szeszélye évekre elsodor mellőlünk s mikor újra alkalom nyílik a találkozásra, kitérünk előle, félünk a régi élet felmelegítésétől. Hozzátartozóim elhozták azt, amit a vakolat- és gerendahalom alól napfényre kotortak s úgy gondolták, hogy még érték számomra. Ebben az összekapart holmiban megtaláltam Herman Ottónénak, a tudós és politikus Herman Ottó írófeleségének egyik levelét. A valóságban régen megfeledkeztem róla és azt sem tudtam, hogy odaát maradt Budán, a Halászutcában. Pedig a levél kultúrtörténeti bizonyíték, illetve adat. Különösen most, miután Herman Ottó hagyatéka, levelezése és könyvtára az utolsó darabig elégett a Pasarét fölött, a Madártani Intézetben. Egy képem maradt csak öreg Herman Ottóról, és ez a levél, felesége levele a turini remetéhez : Kossuth Lajoshoz. Ami azt illeti, épp elég jelentős emlék mind a kettő. SEHOL NEM KÖZÖLTÉK eddig a képet és csak az én számomra eleveníti meg íróasztalomon ezt a hosszúhajú, aranyos derűvel mosolygó, hajlott hátú bácsit, aki a korbácsot négylábú barátja szájába adta, s maga csak a vidáman füstölgő pipát tartotta meg, ember és állat között kötött béke jelképeként. De nem ismeri senki a levelet sem. Finom asszonyi írás a gondoskodás óhajával, a rajongott eszménykép féltésével van tele. Olvasom és megértem, amit fél évszázad távolságából sürgönyöz nekünk, utódoknak az eszme szeretetéről, a hős tiszteletéről, a tartozástudat idővel egyre fokozódó súlyáról. Nem tudom, ha választanom lehetett volna, akkor is nem-e ezt a levelet mentettem volna meg a többi közül? Meghatódással, kegyelettel kell olvasnunk minden sorát: Kormányzó Úr, Kegyelmes jó Uram ! Nem fárasztom drága szemét hosszas bevezetéssel, sem bocsánatkéréssel azért, hogy soraimmal színe elé járulok. Tapasztalt kegyességén kívül egy fontos ügy bátorít erre : a könyvtáreladás ügye, amelyet ottlétünk alatt fölemlíteni méltóztatott. 136