Budapest, 1946. (2. évfolyam)

3. szám - KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL: Utak és városok

Ámde a XV. században Vasco de Gama felfedezi az indiai utat s ezzel válságba jut az eddig egyedülálló Földközi tengeri út. A körülmények e változása folytán a virágzó és gazdag Velence hanyatlásnak indul. Hajdan a kereskedelmi élet központja volt, ma már halott város, idegenforgalmi nevezetesség s jelentéktelen kikötő. Ugyanebben a században hanyatlik el Bruges városa is, amelynek kikötőjét homok borította el. A forgalom áttolódik a szomszédos Anvers-re, amely bámulatos fellendülést él át. A kezdődő angol kereskedelemnek Anvers a legfontosabb lerakodó helye, de ide irányul az olasz, a spanyol és a portugál hajóforgalom egy része is. A nagy földrajzi felfedezések hasznát ez a város fölözi le. A forgalom súlya többé már nem a Földközi tengerre esik, hanem az atlanti útra. Ez a hatalmas, mind a mai napig legfontosabb kereskedelmi vonal városok százait, ezreit hívta életre az Atlanti óceán mindkét partján, Amerikában és Európában. Ebben az időben — a 16. században — két áru vezet fontosság dolgában : a gyarmatáruk, amelyeknek végső európai állomása Lisszabon s a nemes fémek, amelyeket Szevillában raknak ki. A spanyol arany- és ezüsttermelés, mintegy a semmiből városok egész tömegét hívta életre. Ekkor születtek Dél-Amerikában Lima, Santa Fé de Bogota, Santiago, Mendoza, San Juan Tucuman, Salta, Cordoba, Buenos Aires, Santa Fé, Asuncion. A perui és a bolíviai spanyol bányák a melegágya a kapitalizmusnak. Az út végállomása Szevilla. Ebbe a városba ömlik a spanyol arany, innen árad és szivárog Európa többi városába. A spanyol vásárlások felverik az árakat, felébresztik a fényűzés vágyát, felemelik az életszínvonalat s úgyszólván megváltoztatják az európai társadalom egész felépítését. Szevilla mintegy fuldokol saját gazdagságában, ipara kifejlődik, a környék földművelése, kertgazdagsága felvirágzik. A 17. század folyamán pompázó paloták épülnek szerte a városban s a fellendülésnek mintegy legékesebb betetőzéseként kibontakozik Murillo művészete. Anvers, Firenze, Velence művészete mind, mint természetes talajába, éltető elemébe a városok gazdagságába, dús életerejébe mélyeszti gyökereit. S az anyagi és szellemi virágzás e tündéri látványának úgyszólván egy csapásra véget vet az a látszólag aránytalanul kicsiny tény, hogy Szevilla kikötőjét belepi a homok. A használhatatlan kikötő a kereskedelmi vérkeringés peremére szorul s mint hajdan Velence, Bruges, Firenze, mint minden olyan város, amely elszakadt éltető elemétől, a kereskedelmi forgalom fontos útjaitól, pangásnak és hanyatlásnak indul. A 17. században kezdődik egy másik kikötőváros szédületes ívelésű pályafutása: Amszterdamé. A hollandok ebben a században hódítják el a kereskedelmileg nem eléggé mozgékony portugáloktól a gyarmati áruk kereskedelmét, amelynek európai végállomása most már nem Lisszabon, hanem Amszterdam, a szellemi szabadság, a vallási türelem, Rembrandt városa. Döntő fordulat a városok történelmében a 16. század, az utak rendezésének, szervezésének korszaka. Ebben az időben kezdik kövezni az utakat s kétoldalt fákkal szegélyezni. Ugyanakkor tökéletesítik a kocsikat s az utazási lehetőségek javulásával ugrásszerűen emelkedik az utasforgalom. Ezt a munkát a 18. századra fejezik be. Ekkoriban öltik fel az európai utak — elsősorban Franciaországban — mai arculatukat. Híven az abszolutizmus szelleméhez, mintegy a monarchia szerkezetének utánzásaként központosítják a francia úthálózatot. Minden francia út Párizsba vezet. A központosítás jelzi és egyben növeli a főváros súlyát. Az utak térképe, mintegy vetülete a központosított francia hatalomnak s a rajta épült társadalmi rendnek. Ebben a rendben, a barokk térérzék e megnyilvánulásában tűnik fel elsőízben Európában a szervezettség, amely lehetővé teszi a menetrendszerű közlekedést, a távolságok pontos kiszámítását. 1842-től kezdve Párizs jelentősége tovább növekszik. Eddig csak az országutak gócpontja volt, ettől kezdve az ország vasúti központjává válik. A vasiit újabb forradalmat jelent a városok fejlődésében. Egyes városok, amelyeket a vasútvonal elkerül, úgyszólván egyik napról a másikra elvesztik jelentőségüket. Mások jelentősége viszont ugrásszerűen felszökik. Kanadában és az Egyesült-Államokban a városok egész serege nőtt ki úgyszólván a földből. Valamennyit a szomszédságukban elhaladó vasútvonal vonzása hívta életre. A nagy tengeri utak városteremtő korszaka után a vasút teremtette meg a maga városait. Mióta feltűntek a vonatok az európai közlekedésben, a városok vitális pontja a pályaudvarra tevődött át. Ezen a ponton kapcsolódik be a város a világ forgalmi vonalaiba, az anyagi és szellemi csereforgalom keringésébe. Ha a pályaudvar a várostól távol épült, a város utána terjeszkedik, betölti az elválasztó ürt. A középkorban a városkapuk közelébe települtek a külvárosok, manapság elsősorban a pályaudvar köré, noha más területek is fejtenek ki vonzó hatást, például a nagyüzemek. Régi iparágak, régi kereskedelmi ágak, egész foglalkozások szűnnek meg a pályaudvar hatására. Ezeknek a tevékenységeknek éltetője az országúti közlekedés volt, amelynek üteme nem versenyezhet a vasút gyorsabb ütemével. A távolról behozott olcsóbb ipari cikkek kiszorítják a piacról a hazai termékeket. Az elpusztultak helyébe viszont új ipari és kereskedelmi tevékenység nyomul s a város csak nyer a cserén. A nagyipar megérésével az egész forgalom s ezzel együtt maga a nyugati civilizáció is megváltozik. Ettől kezdve egyre inkább lazuló szálak fűzik össze a Földközi-tenger vidékén megszületett ősi kultúrával, melynek az emberről való felfogásunkat, az egyéniség megbecsülését, a logikus gondolkodást, jogi gondolkodásunkat s jóformán valamennyi ismeretünk magját köszönhetjük. A tömegtermelés mindenben tömegek alakulásával járt. Munkástömegekre, fogyasztótömegekre, tömegízlésre — azaz az igények kiegyenlítődésére, egyszínvonalúságára, — tömegszervezésre, tömegszállításra volt szüksége. S e követelmények, a dolgok természetéből, fokonkint teljesülnek, megannyi tagadásaként az ősi művelődés-120