Budapest, 1946. (2. évfolyam)

3. szám - THURZÓ GÁBOR: Belváros

egy torony a vízözönben, egyetlen régi emlék áll épen : a Kriszt-ház, mintha az ötemeletre nyurgult jövevények, szeméremből vagy illemből talán, felfogták volna feje felől a rombolást. Es az én szűkebb hazámban, túl az Eskü-úton? Itt kegyelmesebb volt az égi fegyver : a házak állnak, mintha egy gyengéd kéz félretolta volna a bombákat, — menjetek meszszibbre, hagyjatok meg egy illúziót a régi városról. A szerb temető sírjait telefrecskelték a szilánkok, a temető-templom, amely előtt annyi évtizedeken át, nagymisék táján, a füstölőt szellőztették, olyan, mintha egy éhes száj nagyot harapott volna belé. Es a ház is, ahol születtem és felnőttem, kiheverte már a bombákat. Friss ablakai vannak, s csak a kapu felett, a vörös üveg maradt meg a régi, rajta gót betűkkel az, hogy épült 1812-ben. Mindezt könnyű megszokni, hiszen az élet legsanyarúbb ajándéka a felejtés. A sebek elhegednek, a tetők visszaszállnak, az ablakok ismét világítanak, — csak éppen a Belváros jellege változott meg, s az, aki itt csöndben, a patriarkális magányban élt, s úgy tanulta meg, hogy a Belváros sziget, ahová nem csap át a lárma, a tülekvés, a gyűlölet, — az, aki így élt itt, nem tud beletörődni abba, hogy a szigetből kikötő lett. Olyan most a régi. meghitt Belváros, mint egy nyüzsgő, lármás kikötő. Ez itt a városszéle, itt ér véget Budapest. Ide torkolnak be a villamosok, itt vannak a végállomások. A külső területek átáramlanak az utcákon, hidat keresve, hátizsákkal, bottal járnak az emberek az utcákon, a bennszülöttek helyét elfoglalták a kirándulók, a sarkutazók, akik reggel és délben úgy indulnak ide befelé, mintha a világ végére mennének. A régi Belváros, ha most felébredne, ugyancsak csodálkozna, hogy így »elképtelenedve magától« látja önmagát. így változtatta meg a két híd közötti város, e külön Budapest, képét az a rettenetes tizenhét nap. Elszegényedtünk, elrongyolódtunk, más szokásokat vettünk fel, kicsit úgy élünk, mint az idegenek. Amikor néhány évvel ezelőtt a szülőföldről beszéltem, ahol gyermek voltam, tűnődőn azt kérdeztem : »vájjon mit visznek el még a karmos ujjú évek?« Hát ezt vitték el, a magányt, a rejteket. De tűnődni most is szabad és álmodni méginkább : a város, amelynek szíve volt, — csendesen emlékezően lüktető szíve, — a Belváros, legyűri a pusztulást, visszaállítja régi földrajzát és elérkezik az idő, amikor a régi utcákon, a régi falak között ismét a csend lesz az úr. Akkor megint együtt lélegzik mind a két part és a Váciutcán, erre kifelé minálunk, ismét egy öreg, nyugdíjas primadonna totyog végig, úgy mint Pálmai Ilka, az ostrom halottja, — csak ez a primadonna ma még vígan táncol a deszkákon és nem tudja, hogy tündéri bokáit egyszer elhervasztja az idő. 110