Budapest, 1946. (2. évfolyam)

3. szám - SŐTÉR ISTVÁN: Dísztér

SÖTÉR ISTVÁN DÍSZ-TÉR Iván Szilárd rajzaival Három nap múlva, pénteken ismét eljöhetek : hamarább nem szabadulok a szolgálatból, búcsúzott Miklós és távoztában megcsókolta nagynénje kezét. Az asszony büszkén követte tekintetével a fiút, miközben előtte haladt, a pince szűk ágysorai között : gomblyukában a vaskereszt piros-fehér-fekete selyemszalagja, gallérján a csepeli harcok után szerzett zászlósi aranysáv, rövid báránybőrbekecse fölött, övébe tűzve a kézigránátok vörös-fekete sávos hengerei. Férfias és marcona volt Miklós, frissiben növesztett ostromszakállával, s szeme fémesen szürke, fenyegetően csillant föl, mikor a Vár védelméről beszélt : »ha kell, félévig is tartjuk magunkat ebben a sündisznóállásban, amíg a felmentő seregek megérkeznek !« — Pénteken mákosmetéltet kapsz vacsorára — ígérte az asszony hálásan, mintegy adóját akarván leróni ennyi hősiességért és önfeláldozásért. — Remélem, Károly bácsit jobb állapotban találom akkor! — mondta még a pincefeljáratban a fiú és elindult a honvédelmi minisztérium felé, melynek pincéjében parancsnoksága táborozott. — Szegényt nagyon megviselte ez az összezártság, csupa idegen emberrel — mondta az asszony, de már inkább csak magának, s hosszan tekintett a távolodó után, a havas utcán, melyet üszök és roncs borított. Boldog elérzékenyülés, túlcsorduló gyengédség öntötte el szívét, de férjére gondolva ismét elkomorult; ha nem javul az állapota, mégis el kell hivatnia az orvost az Uri-utca 30-ból, habár az ő pincéjükben is akadna doktor : a fiatal Horák — épp az ágyukkal szomszédos sarokban rendezkedett be ; Horáknak azonban igen rossz a híre, csak az ingyenes OTI-betegek keresik föl rendelőjét, s messze elkerüli, akinek kedves az egészsége. A beteg, a paralízis utolsó, boldogul öntudatlan állapotában, béna aggyal és végtagokkal, ugyanúgy ült a szalmafonatos karosszékben, ahogyan reggel odaültették : mintha csak »egészségügyi« sétáról tért volna meg, feszesen-gondosan városias külseje kirí a többi pincelakó egyre lomposabbá váló öltözékei közül : fejében hibátlan keménykalap, bundájának fekete szőrmegallérja ragyogó keménygallért és sötétkék selyemnyakkendőt keretez be, lábán magasszárú, gombolós lakkcipő, szarvasbőrkesztyűs kezét ezüstfogantyús sétabotra támasztja. Elálló, húsos füleivel, széles oldalszakállával úgy ült ott, mint holmi ómódi dandy, valami ásatag választékosság tébolydai példánya. Öltözéke azonban még arra készteti az embereket, hogy bírói rangjához illőn, »méltóságos úrnak« szólítsák. Mellette gyermekek játszanak az egyik ágyon, s ő időnként felhorkan, dühös, szenvedélyes kiáltásokat hallat, fenyegető szitkokat szór, de a kisfiúk megszokták, nem félnek tőle. Botjával néha feléjük sujt : nevetnek rajta és kikerülik. Az asszony lassan vetkőztetni kezdi : egyenként veszi el tőle ruhadarabjait, s a beteg féltékeny, ijedt pillantásokkal kíséri ezt a munkát : rabló önkény tehetetlen áldozata. Csak éjszaka ne jöjjenek rá a szokott dührohamok! — szurkol az asszony. Szörnyű lenne, ha az egész pince végighallgatná káromkodásait és átkait, melyektől odafönn, lakásuk csendjében már nem is félt, sőt, fáradságtól elnyomva, még aludni is tudott miattuk. Még szerencse, hogy nem tud felkelni az ágyból; sorvadó testének bénasága tartja zabolán tébolyának mohó tettvágyát. Már cipőjét húzza le, már vastag, flanell hálóingjét adja rá, s paplanával betakarja. Elcsendesül a pince, kialszanak a mécsek. Az asszony is elhelyezkedik karosszékében, remegő ujjai közé olvasót fon. Örül a csendnek, mint megnyugtató ígéretnek, s már épp elaludni készül, mikor a betegágy felől hallatszó neszekre kénytelen felfigyelni. Mániákus, dünnyögő párbeszédet bonyolít önmagával az elborult elme, de ez a dünnyögés egyre erősbödik, már értelmes, érthető szavak röppennek fel belőle. — P .... ni akarok — ordítj a végre türelmetlenül, követelődzőn, s az asszony már siet is, szolgálatkészen s miközben ott térdel előtte, várván, amíg a beteg arcára kiül az elégedett megkönnyebbülés önző 100