Budapest, 1946. (2. évfolyam)

3. szám - SŐTÉR ISTVÁN: Dísztér

mosolya, hirtelen, ennyi szemtanú előtt, álmukból ébredező emberek kíváncsiságának kiszolgáltatva, mélyebben és kínzóan éli át nyomorúságát, megaláztatását, mint valaha is odahaza, ahol, ám idegen szemek elől rejtetten, néha még nagyobb gyötrelmeket állt ki. A beteg megnyugszik s visszadől párnájára, de mielőtt még az asszony el tudna újból helyezkedni az ágyául szolgáló karosszékben, felhangzik, most azonban már gonosz ingerkedéssel, kötekedőn és bosszúállón: — P .... ni akarok! S mivel ő nem mozdul, némaságával akarván elaltatni a kaján szeszélyt, egyre dühödtebben hangzik, az önkívület követelődző tehetetlenségével : — P .... ni akarok! Mint valami féktelen, megátalkodott gyermek. S hangja betölti a tágas pincét, visszhangzik a hosszú barlangfolyosókban ; még az alanti emeleten elhelyezett katonák is felébrednek : nyöszörgés, dörmögés hallatszik, ébredő csecsemők sírása, káromkodás, megélénkül az egész pince, gyertyák gyúlnak, székek, padok recsegnek a rajtuk megmozdulok súlya alatt. Horák doktor ingerülten dörzsöli álmatlanságtól gyulladt szemét : rossz alvó, s első szenderéből riasztották föl — gyűlölködőn méri végig a nyomorultat, ki már harmadik éjszakájukat teszi tönkre. Igen, így megy ez már három nap óta — alig hogy elhelyezkedtek s álomra hajtották fejüket, felhangzanak a dühöngő szavak, az ordítások és rikácsolások, a gerincsorvadásos bíró iszonyú átkai, s mire, félórák múlva, ismét lecsendesül a felbolygatott terem, újból kezdi, néha hajnalig! Micsoda céltudatos, ravasz elszántság lakozik ebben a meghülyiiltben : lehetetlen fel nem fedezni dühöngéseiben a logikát és a szándékot — feleségén és lakótársain tölti ki titokzatos bosszúját, í az ostrom ostorához a magáét is társítva! — P .... ni akarok — visszhangozzák a pincefolyosók és lépcsők, a szellőzőaknák és a sziklába vésett rekeszek, s az asszony, habár tudja, hogy szavainak értelme nem jut el hozzá, csitítani, nyugtatni próbálja, de ezzel csak önmaga ellen fordítja a kiszámíthatatlan haragot : — Te ringyó! — ordítja a paralitikus. — Te aljas szuka! Mindenki rongya! Meg akartál ölni! Nem engedted, hogy hugyozzam! Éheztettél! . . . Gyilkos! Elraboltad a pénzemet, az értékpapírjaimat. Szemem láttára csókolódzol a szeretőddel! Vén ringyó! . . . Bíróság elé állítalak! Ott felelsz majd a bűneidért! . . . Fel fogom jelenteni magát : elfogatom, s gondoskodom, hogy a vizsgálati fogság ... a vizsgálati fogság . . . Rabló! Most majd meglakolsz, csúf boszorkány! Már nemsokára kiszabadulok innét : kiszabadítanak, s akkor jaj nektek! Leleplezem magukat, hiába bújnak most pincékbe . . . Pincékbe, maguk rablók, szélhámosok! Pincébe zárják magukat! . . . Téged is oda záratlak, te vén ringyó! Kuncogás és felháborodott suttogások : az asszony megszégyenülten, kétségbeesetten áll — »ezt nem tűrhetjük tovább! Ez nem egyeztethető össze az egészségügyi előírásokkal, ez közveszélyes« — méltatlankodik Horák doktor. De a paralitikus tovább rikácsol, kéjesen, élvezettel ízlelgeti a feleségére szórt jelzőket. A nyugalmazott ezredes, aki családjával a pince túlsó sarkában tanyázik, úgy véli, segítségére kell sietnie, lovagiasan, a megsértett nőnek! — Nem szégyeled magad? — rivall rá a betegre, ágyához lépve. — Ez a szent asszony megérdemelné, hogy a nap minden órájában kezet csókolj neki. S azzal pofonüti a bírót, kivel annakidején, mikor még betegsége nem vált ily félelmessé, kellemes órákat 101