Budapest, 1945. (1. évfolyam)

2. szám - MÁTRAI LÁSZLÓ: Egy pesti regény - PÉCZELY BÉLA: Nagyapáink Pest-Budája

!Ч А Т В ЛI LÁSZLÓ К EGY PESTI REGÉNY Kárpáli Aurél : A nyolcadik pohár (Régi kövek, régi emberek) Régóta tudjuk, hogy nem a téma jelenti az írót s még csak nem is a »mondanivaló« ' lángeszű ered3tisége vagy csodálatos emelkedettsége. Az írót a látás egy sajátos, csak ennél az emberfajtánál fellelhető válfaja teszi: látás, mely a feltartóztathatatlanul múló dolgoknak az örökkévalóság rangját és igézetét kölcsönzi. Lehet a látott dolog egy nagy Eszme, de t lehet egy lehullott vakolatdarab, lehet világrengető kataklizma, de lehet kopott burnótszelence is : irodalommá egyesegyedül az írói látás avathatja. így író Kárpáti Aurél is. Mindössze egy pohár sörről van szó regényében, a nyolcadikról, melyet Spilá'i Fausztin nyomdászsegéd sajátos véletlen folytán felhajtott a tizenhárom éve ' megszokott vasárnap délutáni hét pohár után. A többi mindebből oly szükségszerűen következik, mintha »a sors könyvében megírva« olvasnánk : a megálmodott, majd felépített emeletes ház, mely sorsszerű kegyetlenséggel felfalja azokat, akiknek büszkeségére és boldogságára épült egy szabálytalan pillanat ihletésére. Mert a regény »hőse« kétségkívül a violautcaiföldszintes ház : szerény, néhányablakos kispolgári hajlék, melyből néhány még ma is ott húzódik meg félénken ferencvárosi és józsefvárosi mellékutcák emeletes bérházai között. Keletkezés és elmúlás egyetemes törvényszerűsége árad felénk e házacskákból ; törvényszerűség, mely legfeljebb az időbeli dimenziók lényegtelen változatait engedi meg, de egyébként halálosan mindegy: a söröspohár habja, Spilák Fausztin háza, a századvégi Pest. . . Pillanat és örökkévalóság titokzatos vibrációja árulja el, hogy magasfokú irodalmi alkotás ez a regény és még inkább azok az utána következő, még finomabb veretű novellák régi kövekről, régi emberekről. Csak az irodalomban járatlan olvasó fog meglepődni azon, hogy ezek a novellák mennyire »Krúdy-szerűek«. Pedig ez a jelenség korántsem megy Kárpáti Aurél eredetiségének rovására. Inkább az derül ki e benső rokonságból, hogy a századforduló Budapestjében van valami mélységesen Krúdy-szerű vonás, amit nem meglátni egyel jelent a város történetének félreismerésével. Falu, város és világváros fizikai és társadalmi keretei olyan gyors ütemben torlódtak egymásra, hogy e gyorsílott ütemű fejlődésben fokozott erővel ihleti az írót az elmúlás lehellete. Pestből világváros lett, mielőtt voltaképpen várossá lett volna és Spilák Fausztin, a bérmunkás tőkés akar lenni, mielőtt derék polgár lett volna. A Város, a kollektívum kegyetlenül gyűri maga alá a kis ferencvárosi viskókat, a budai kávéméréseket, nem törődve a Spilák Fausztinok és Turner kisasszonyok vérével és könnyével. Csak az író az, aki meg tudja csillantani az örökkévalóság igézetét régi emberek és régi kövek közös sorsának betelésén. Szép könyv, értékes olvasmány mindazoknak, akik becsülik a mesterségbeli tudást és szeretik a Várost. A Várost, melynek édes-bús történetéből egy igen jelentős és igen hiteles kép tárul az olvasó elé ezekből a fínommívü írásokból. PÉCZELY BÉLA Budapest történetének irodalma — sajnos — szegény és egyes műfajok jóformán teljesen hiányzanak belőle. Nagy általánosságban két,erősen elkülönülő csoportra oszthatjuk az ilyen műveket : az egyik a szaktudósoknak szóló, többnyire csak őket érdeklő, de megírásuk módjánál fogva mindenesetre szélesebb népszerűségre alig emelkedhető tudományos művek és tanulmányok, a másik lelkes műkedvelők könnyű vázlatai a romantikus piedesztálra állított múltról. Az utóbbiaknál a szerzők felkészültségének hiányossága, az újdonsült történelemkutatók felfedezésvágyának feszítőereje, az önbírálat nél-Íküli magabízás a közölt adatok hitelességét ingatják meg és az esetleg téves adatok népszerűvé, általánossá tételéhez vezetnek. I

Most előttünk fekszik egy gazdag kiállítású, bő terjedelmű mű, Tonelli Sándor: »Nagyapáink Pest-Budája«. Egy jóformán évszámszerűen körülhatárolt kor keresztmetszetét, életformáinak alakulá»sát mutatja be, nem külső eseménytörténetet ad, hanem a lakosság, a társadalom arcképszerű rajzát. A mult század máso• dik negyede ez a korszak, a magyar főváros nagy fellendülésének, új életre у ébredésének ideje, a pontosan száz év előtti események és adatok köré csoportosítva. Nézzük először, a mai siető, rohanó kor semmire rá nem érő, elmélyedés helyett futó benyomásokkal megelégedő könyvolvasójának szokása szerint a külsőt, az első átlapozásból kialakuló ítéletét — s elismeréssel kell adóznunk írónak és kiadónak. A szép könyv bizalmat gerjeszt maga iránt, megbecsülést tárgya iránt. Ez esetben a nagyalakú könyv gazdag képanyagával, remek színes másolataival kitűnően alkalmas arra, hogy magára vonja az érdeklődést, lekösse a figyelmet és dúsan táplálja a képzeletet. A magyar történeti ismeretek terén az ábrázolások hiányossága, a képszerű rögzítés elhanyagolása, sajnálatosan észlelhető panasz, ezért jelentős, ha egy-egy új kiadvány sok új képpel ismertet meg és hozzáférhetetlen anyagot varázsol közkinccsé. Őszintén meg kell mondani, a várakozásban itt kissé csalódunk. A kielégülés nem teljes : az áldozatra kész vállalat közel kilencven képpel díszítette a kötetet (köztük tíz színes melléklettel) és szomorúan kell megállapítani : a képek között főleg a legkönnyebben hozzáférhetők s így az eddig is legtöbbször leközöltek jutottak előtérbe. Az ábrázolások sorozata a legkitaposottabb ösvényekre téved : nemcsak a szakembert nem örvendezteti meg unikumokkal, ritkán látott csemegékkel, hanem a már kissé érdeklődő olvasó is — úgy véljük—túl sokszortalál ismerősre. Ahol valami új élményt vár, egyenesen lehangolja a szokványos, legegyszerűbb megoldás, ami — mondhatjuk — kiábrándító. Kár volt a már ismert és a közelmúltban is többször ismertetett képanyagok mellett maradni : a legáltalánosabb, leggyakrabban közölt Altok és Barabások helyébe a bő helytörténeti anyagból nem egy — műbarát- és szakkörökben meglepetést keltő — remekmű kínálkozott volna, amit kis fáradsággal össze lehetett volna állítani. Ez esetben a mű hasonlíthatatlan szolgálatot tett volna ; állandó és pótolhatatlan forrásmunkává vált volna hosszú időre. Ha szemünket a szövegre fordítjuk, egy kissé ugyanez az észrevétel merülhet fel bennünk. Részletes, kimerítő képét kapjuk a száz év előtti Budapestnek, sajnos, inkább a külsőségekre, különlegességekre, mint belső fejlődésre, kerek társadalmi lélekrajzra, a mai világváros csiráinak a tegnapelőttben való felkutatására fektetve a fősúlyt. A cím a maga nosztalgikus levendulaízével jellemzi az egész tárgyalásmódot : a régi kicsinyes és különösen mai szemmel nézve túlhaladott keretek között folyó egyszerű, szűkreszabott élet leereszkedően kedveskedő rajzát, ami minden rajongás mellett sem ment valami meg nem értő fölénytől. Különösen azzal, hogy egy adott pillanatban keresztmetszetként vetíti elénk a társadalom viszonyait, sok olyasmire hívja fel (mondhatnánk csúfondárosan) a figyelmet, ami a természetes fejlődés okszerű következménye, nem furcsa elmaradottság, vagy visszásság, hanem általános jelenség, a világ művelődési állapotának tükörképe. Csodálatos, minden többszöri hivatkozás ellenére sem érezzük a leszármazó szeretetét az ős iránt, az utód büszkeségét a máig vezető utakon elinduló elődre. Hogy mindehhez hozzájárul a felhasznált forrásanyag kissé közkeletű volta, nem éppen hiba, legfeljebb a várostörténeti irodalmat ismerő fájlalja a sok elszalasztott kiváló alkalmat. S ha a várostörténet népszerűsítését külön hivatásnak ismerjük — minthogy az is —, ennek eszközeiben nagyobb válogatósságot és válogatást eredményesebbnek láttunk volna. A kötet Széchenyi, Kossuth, Vörösmarty és Petőfi, Pollack Mihály és ITild József, Ferenczy István és Borsos József korszakát igyekszik megrajzolni, kár, hogy kis külsőségekben, a maitól élesen elütő érdekességekben véli megtalálni a hiteles kor- és arcképet. A neveket legfeljebb megemlíti, de nem építi be szervesen vázlatába. S legritkábban emelkedik fel hozzájuk. Szegényesebb életformák elnézően jóindulatú tárgyalásán épül fel az egész tanulmány, de éppen ez teszi gyanússá egy kissé még a tárgyilagosságot is, főleg pedig a hitelességet, a nagy összefüggésekben való hitelességet. A fordított látcső bájos, színes, szórakoztató képet mutat a színpadról, de fordított látcsövön át az egész előadás élvezhetetlen. A mai súlyos időkben mégis jólesik a sok érdekességet kínáló írás, mert visszavezet egy derűs, önfeledt múltba, melyet restelkedés nélkül ismerhetünk el a magunkénak. 75