Budapest, 1945. (1. évfolyam)

2. szám - LESTYÁN SÁNDOR: Őszi séta a Szabadsághegyen

a törökvilágban, a szabadságharcban és a nácik, meg a nyilasok esztelen katonásdijában. Döbrentey Gábor mégis tévedett, mikor a hegyen táborozó és 1686-ban Budavár felszabadításáért harcoló sváb seregekről keresztelte el. Azok a seregek egyrészt nem ezen a hegyen táboroztak, másrészt nem is erőltették meg magukat annyira az ostromban, hogy történelmi emléket érdemelnének. Ellenben a környék völgyeiben letelepedett svábok a hegy erdős útjain jártak át Budára és Pestre, nap-nap után jöttek-mentek karavánjaik, úgy nyüzsögtek, mint a hangyaboly, a nép aztán elnevezte róluk a hegyet. Döbrentey Gábor történelmi hátteret keresett a keresztelőhöz, s egy kis helyrajzi önámítással meg is találta. Egész könyvtárnyi irodalma van az elnevezésnek, pro és kontra, most már tűzre lehet dobni valamennyi kötetet és aprónyomtatványt : Budapest székesfőváros polgármestere, 1945 július 3-án, 222.397/1945—XI. számú rendelete pontot tett a vitára : »A székesfőváros XII. kerületében fekvő, eddig Svábhegy elnevezés alatt ismert hegyhátat — a magyar szabadságért folytatott, az 1945. évben diadalra jutott küzdelmek emlékére — Szabadsághegy névvel nevezem el.« A PESTI TAVASZ legszebb a Dunakorzón, a nyár a Szigeten, az ősz fenn a hegyen, — mondják azok, akik titkos fogadalmat tettek, mint valami szekta tagjai, hogy sosem hagyják el ezt a várost. (Van egy szűkebb csoportja ennek a szektáriusrendnek : a régi várbeliek. Ismerünk egy órásmestert a Tárnok-utcából és egy fehérvarró öreg-kisasszonvt a Fortunából, akik a világ minden kincséért se tennék át a lábukat Pestre.) Az idei ősz különösen szép a hegyen. Talán mert csendes, talán mert ünnepélyes, talán mert nyoma sincs a pusztulásnak, csak egy magános sírdomb az elárvult nyaraló kertjében, a vasrácsos kerítés mögött, egv hársfa alatt, őszi lombhullásban, hervadó, sárga levelek lepketáncával a hevenvészett fejfa körül. Ez a sír sem ébreszt háborús emléket. Inkább poézist sejtet, mint hősi tragikumot, inkább líra, mint dráma, inkább halk, elröppenő sóhaj, mint sivító repülőgépzúgás, vagy morajló ágyúdörgés — s talán az még, hogy a símakérgű fák törzsén és az elárvult padokon, a szívekkel és nyilakkal ékített szerelmesek vésett betűi mellett katonai rendfokozatokkal és katonai beosztásokkal dicsekvő nevek és monogrammok várják az őszi esőt és a téli hóesést, hogy tavaszra patinásan köszönthessék a fehérfejű hóvirágot és a friss hegyi ibolyát. A Karthausi-lak, ahol Eötvös József élt, aki rózsákat ültetett a kertben és naphosszat bolyongott, a csonka (s azóta végleg megsemmisült) Normafa és Mátyás király kútja tájékán, ahonnan gyalog járt be a városba a Várhegyen át, ahol fiát, Eötvös Lórántot túristának nevelte ; az egyszerűségével tüntető nyaralóház sértetlenül őrzi a nagy név emlékét s mintha szörnyű nyomás alól szabadnlt volna fel. Az elmúlt év őszén körülötte 68