Budapest, 1945. (1. évfolyam)

1. szám - KASSÁK LAJOS: Két vers

feltárása és földi maradványaik tudományos megvizsgálásának befejezése után hozzáfogott, hogy méltó módon temesse el a nemzet halottait. Érdekes terv készült, még pedig a régi, jeltelen sírok eredeti helyére: egy hétszögű elrendezésű, lejáróval ellátott sírbolt a szóbanforgó háromszögű terület csúcsán. »A sírboltot szintén hétszögű elrendezésű nyilt oszlopcsarnok venné körül, amelyen hét pillér tartaná a történeti felírásokkal és szimbolikus domborművekkel ellátott architrávot. Ez a nyilt oszlopcsarnok az akkori kor nemes stílusában és nagyrészt gránitból készülne. A sírok és oszlopok közé emlékül hét maradandó és monumentális fa ültettetnék«. (A tanács 1914. évi előterjesztéséből.) Ez a terv a világháború közbenjötte miatt nem valósult meg s az 1918-at követő években sem épült meg az emlékmű. A tetemek a székesfővárosi levéltár egyik szobájában feküdtek 12 éven át, őrző-ládákban. 1926 augusztus 18-án az őrző-ládák bizottsági felnyitása és ellenőrzése után a hét vértanú maradványait — ideiglenes nyugvóhelyként — a Kerepesitemető bal 412. sz. sírboltjába temették el, s ma is ott vannak. Immár a harmincadik évben járunk a tetemek felfedezése óta, amikor végre elhatározó lépés történt a vértanuk méltó eltemettetésére. A felszabadult Budapest tesz eleget annak az óhajnak, amelyet még az utolsó rendi országgyűlés, az 1848-as diadal legelső idejében hangoztatott, amikor 1848 április 8-án egy kerületi ülésén Beöthy Ödön indítványára állást foglalt, hogy »a nemzeti szabadság 1795-iki véráldozatai, Martinovics és társai Martinovics Ignác levágott feje Отрубленная голова Мартиновича Martinovics's head stricken off. Téte coupée d'Ignác Martinovics hamvai felkerestetvén, a nemzeti hála kifejezésére s a maradéknak megnyugtatása végett, hogy ily esetek a jövőben elő nem fordulhatnak, nemzeti dísszel takaríttassanak el«. KASSÁK LAJOS KÉT VERSE A TÚLSÓ PARTRÓL Budapest, ma láttalak először fényben hogy lefelé jöttem a hegyről hol barátaim élnek emlékeik közt kertek sűrűjében a házuk. Messze egy kék torony állongott a ködben ó. bús, visszhangtalan kiáltás a Duna felett ekkor vérzett el a nap s íme, felragyogott a város. Árulók és orvgyilkosok áldozata kél arcod mutatod egyszerre egyiken feslik a megifjodott élet másikon fagyott vér sötétlik. Hirdetem, hogy bontogatod már szárnyaid s ha az éj barlangja kitárul lámpáid gyöngyfüzére világítja meg az utat. arnin félve baktatunk. PESTI LOVAK 1945 TAVASZÁN A város romjai közt, az úton, mely az égig ér mint ócska rongyokkal leterített csontváz néhány ingatag, vak lovacska poroszkál és fönt, fönt, messze tőlük ragyog a márciusi nap. Milyen vihart éltek át és milyen gyötrő éhezést ha sírni tudnának, sírnának még folyvást de máris, mint akik sorsukat feledték húzzák a rossz szekeret és bólogatnak szelíden. Mint hü testvér köszöntöm őket, mielőtt kidőlnek akár a száműzöttek csoszognak tovább mit sem tudnak róla, hogy egy-két óra még s bárddal és taglóval törnek remegő csontjaikra.