Evangélikus Gimnázium, Bonyhád, 1939
8 pedig az érzelemhez hasonlóbb eszközével, a hanggal sokszor intenzívebből is tud kifejezni: a költő ábrázoló ereje azonban ezen a téren sokkal messzebb terjed, sokkal finomabb és emellett az érzelmet magát sokkal precízebben is határozza meg.“10 Az irodalomnak eme tulajdonságából kiindulva sok mindenféle és számunkra igen jelentős megállapításra juthatunk. Először is a föntebbi ténynek az a következménye, hogy az irodalomból a szerző világképe sokkal világosabban csendül ki, mint bármely más művészi termékből. Sőt tovább mehetünk: mivel a fentiek szerint a szerző lelkisége minden irodalmi műben egész közvetlenül megnyilvánul, az irodalmi alkotásban közvetlenül benne van a szerző életérzése, világszemlélete, a maga teljes egészében. Sőt a német irodalomtörténészek hosszú vitái után ma már azt is kimondhatjuk, hogy minden irodalmi mű keletkezését, mivoltát, lényegét már előre meghatározza a szerző világszemlélete. Mivel ez végső következtetésünk megfogalmazása szempontjából számunkra döntő fontosságú, megállapításunkkal kapcsolatban megokolásul és nézeteim tisztázásául még egyet-mást el kell mondanom. Dilthey hangoztatta először tudatosan (Systematische Philosophie,) hogy minden művészi formában, különösen pedig az irodalmi alkotásban világnézeti tartalom rejlik. Azóta ez jelmondattá vált, sőt a szellemtörténeti irány egyik hajtása, az úgynevezett „eszme- történet“ odáig vitte ezt a gondolatot, hogy az irodalom fogai mát nemcsak a költészetre korlátozta, hanem mindenre, ami irva van és eszmét fejez ki. Ezzel nemcsak, hogy nagyot tágított az irodalom fogalmán, hanem egyrészt aránytalanul nagy teret engedett át a kutatások során az átlag- és tömegmunkáknak, másrészt pedig az irodalomtörténetet mintegy a filozófiatörténet segédtudományává süllyesztette le. Ennek az iránynak legnagyobb híve Rudolf Unger, aki „Literaturgeschichte als Problemgeschichte“ c. művében azt követeli, hogy az irodalomtörténetben elsősorban az életről és halálról, természetről és természetfelettiről, szerelemről és sorsról vallott nézetek évszázados változását vizsgáljuk. Kétségtelen, hogy ez az irány túlzó és egyoldalú. Eltekintve attól, hogy a mű vizsgálata nemcsak az eszmei tartalomra, hanem pl. a művészi formára is kiterjed, van ebben az elméletben egy más végzetes tévedés is. Tévedése a költő 10 Br. Bradenstein Béla: Művészetfilozófia, 262, 1. (M. T, Ak. kiadása, Bpest. 1930.)
