Evangélikus Gimnázium, Bonyhád, 1936

következett a magához ölelés. Élete magához ölelés volt. Ez adja tartalmát tanári tevékenységének s ebben lel magyarázatot nevelői szolgálatának páratlan eredménye. Nézz vissza elmúlt életedre, Kedves Öregdiáktestvérem s úgy érzed, hogy mindig ott pihentél az ő keblén... Hallgattad intéseit 8 lested nehéz órákban örök szeretetének útmutatásait. Belénk helyezte önmagát s nem tudunk szabadulni áldásos hatásai alól. Vérünkben az ő vére s akaratunkban az ő elhatározása lüktet. A sírból is felszól és mi engedelmeskedünk. Szeretetének örökös szolgáivá tett s ezért tudunk élni a szabadsággal. Ily hatással lenni az ifjúra, a tanítás célja s ezen a fokon a tanítás, amennyiben új egyéniségeket formál, új értékeket ád a társadalomnak, a teremtéssel határos művészetté lesz vagyis neveléssé... Ilyen művészet volt Beke Andor nevelő munkája.

Emlékeztek-e még egy-egy órájára? Talán egy nehéz órájára, mely sötéten közeledett, mint egy vastag, fekete nyári felhő ... ? Az psztály idegrendszerében fojtott izgalom feszül. Nyilik az ajtó s belép Beke. Nyugodt léptekben megy a katedra felé . . Úgy, mint mindig. S ez a nyugalom ránk árad s bűvkörébe von. Majd felénk fordul s ránk néz. A tanár szigorú követelésével néz reánk. Keze azonban óraláncával játszadoz, könnyedén, biztatón. Mindenki ezt nézi s mintha engedne az izgalom. Szinte hallik a sóhaj, mely a keblek szorongó mélységeiből szakad . . . Oszlik az aggodalom s helyébe vágy s határtalan bizalom nyomul. S amikor nyugodt arcvonásai mögül előbujt az a titokzatosan kedves emberi mosoly, mely oly híven néz reánk most is a képről s a mely vigyázva ott rejtőzött a tanár mögött, akkor hirtelen melegség zuhant az osztályba, mint fagyos hótakaróra tavaszi napsugár s felolvad bennünk minden félelem. Magaslatairól ledőlt a katedra s az iskolapadok kiemelkedtek mélységeiből. Tanár és diák r között nem volt elválasztó távolság és szívünk az ő szívén pihent. Éreztük, itt már nem érhet baj. Figyelem voltunk és csupa odaadás. Egy elismerő szavára az égben éreztük magunkat s ha szomorú hangján megrótta hanyagságunkat, szerettünk volna elsüllyedni . . . Notest nem használt. A szó . . , a lélek voltak fegyelmező, oktató eszközei. De azért ismerte mindegyikünk belső mivoltát, jobban mint bárki más. Hibáink, értékeink a szivébe voltak belejegyezve, s ezenfelül az út is, melyen át a hiba értékké lesz. A notes csak akkor került elő, mikor teljes és általános készü- letlenséget talált. . . „Ja, nektek notes kell . . . Hát van nekem is nőiesem . . .“ szokta modani. Ilyenkor aztán elővette s beírta a négyest. Notesében csak négyesek voltak. Somogyi Pistának, Schreck Adinak épugy, mint Schlitt Gyulának . . . Istenem, mennyi szeretet tüzelt felénk ezekből a négyesekből .. . s mennyi elindítás új munkára, nagyobb buzgalomra . . . Büntetése is a javunkat szolgálta. A büntető szándékot előbb átszűrte lelke nemességén s csak annyi válhatott belőle tetté, büntetéssé, amennyi ép hasznunkra volt. Csodálatosan játszott gyermeklelkünk húrjain! A kellemetlen rakoncátlan hangokat bennünk is zengő harmóniába vonta, melyből remény, élet és jövendő zendült . . . Tanúi vagyunk ennek mindannyian. S ha volt, Öreg-