Bethlen Évkönyv, 1993-1996 (Ligonier)

Szabó Dániel: Tallini legáció

Villnuszig már barátokat szereztem és egy évekig Berlinben szolgáló orosz katonaorvos alig akart továbbengedni. De nagy meglepetésemre ott vártak az állomáson a litvániai magyar kolónia vezetői is. Rubazeviciné Mária, Tamás István, akiket közben érkezésemről telefonon értesítettek. Minden tőlük telhetőt megtettek, hogy újabb jegyet kerítsenek, de úgy is 8 órán át élvezhettem vendégszeretetüket és hűségüket, ahogyan éjszaka háromig kitartottak mellettem, közben otthonuk melegét is megosztva és városuk szépségét is megmutatva a kegyetlenül hideg téli éjszakában. A moszkvai vonatok egyszerűen senkit nem vettek fel, hiszen Litvánia már elszakadt tőlük... Végül egy litván rendőr tett fel egy „litván” vonatra, olyan tolakodás közepette, melyben a kivezényelt karhatalom próbált rendet teremteni. Eljöttem, de a szívem már Villniuszban is ott maradt. A kocsikban, melyek egy légtért formáltak, háborús zsúfoltságban rengeteg ember aludt. Polcokon és padlón, mindenütt. Kezek és lábak, vének és gyermekek összefonódva, egymásraborult dzsungelén tört egy ügyeletes tiszt utat számomra, akinek litván rendőröm mondott valamit. Végül egy fülkés, de jéghideg vagonba értünk. Nagykabátostól, sapkástól egy plédbe burkolóztam és azt hittem, hogy csupán az önmagát dicsőítő ember és világ csődjét élem át.

Nem így volt. Isten embert kereső szeretete is jelen volt. Hajnalban gyönyörű lelki éneklésre figyeltem fel. A vagon végéből szálltak a hangok. Elemes magnómmal odalopakodtam, haza akartam hozni az élményt. Perceken belül észrevették. Ifjú kezek ragadtak meg és húztak be a fülkébe, ahol pillanatok alatt testvérek között voltam. Villniuszi lengyel nemzetiségű katolikus fiatalok utaztak két fiatal pap kíséretében a budapesti tezei konferenciára. Nem volt kétséges, mi itt ezer éve ismerjük egymást, csak eddig még nem találkoztunk. Nagy lelkesedéssel beszéltek az általuk is alapított új lengyel egyetemről, melyen Litvániában most újból lengyel professzorok tanítják a nyelvét négyszáz év óta őrző litván-lengyel fiatalokat. Míg ők lelkesedtek, én Kolozsvárott, Ungváron és Eperjesen jártam... Éjt-napot vágtattunk az orosz télben múlt századinak tűnő települések között és késő este futottunk be Lviv-be, ahogyan az ukrán öntudat ma hívja, az egykori Lemberget és a későbbi Lvovot. Már nem is csodálkoztam, amikor egy kedves úr magyarul szólított meg a

123