Bethlen Évkönyv, 1993-1996 (Ligonier)
Szabó Dániel: Tallini legáció
vonatról leszállva. Kobulai Emil professzor volt, a Lembergi Zeneakadémia tanára, az ottani magyar kolónia elnöke. Villniusból telefonon kérték, hogy jöjjön ki elébem és segítsen újabb jegyet szerezni Csapig. Nem ismeri Kovács Zoltán lelkészt, kérdezte, aki Kárpátaljáról költözött haza? Nagyon közelről — mondottam. Édesapám segédlelkésze volt a háború és évtizednyi fogsága előtt. Szinte a családunk tagja volt. ő a nagybátyám — válaszolta a professzor úr. Jöjjön, megpróbáljuk a lehetetlent is a jegypénztárnál. Nem volt rá szükség. Litván barátaim közösségéből valaki lemaradt, az ő jegyével utazhattam tovább. Hálás szívvel búcsúztam és barátaimmal együtt besodródtam az egykori Monarchia hatalmas állomásába, mely most leginkább egy birodalmi juhhodályra emlékeztetett. A közlekedési zavarok folytán megrekedt emberek ezrei vártak, aludtak, tolongtak mindenütt, beborítva kövezetei, lépcsőket, folyosókat. Remélhető vonatunk csak 5—6 óra múlva indult, így a lépcsőkre telepedtünk, mert magasan melegebb volt. Reménytelennek látszott a helyzet. Ekkor, mintha valamiféle csoportosulás kezdődött volna lent, a gubbasztó ember-tömegben. S egyszerre nagy erővel tört fel az ének a hatalmas visszhangos csarnokban. A szívek még visszhangosabbak voltak. Aki tehette felállt, és én fentről jól láthattam, ahogy a volt birodalom kiskatonái lábujjhegyre álltak, hogy ne csak halljanak, de lássanak is. Mellettem egy ukrán rendőr állt. Dobre, dobre örvendezett velünk együtt. Kezdtem megérteni valamit, annak a titkából, hogy miért rekedt itt meg ez a hatalmas sokaság. Az állomást már nem johhodálynak, hanem templomnak láttam. Kik vagytok, kérdeztem az éneklők egyikétől. Mi petersburgiak, azaz Leningrádiak vagyunk, az egykori „Volga németek” leszármazottai. Baptisták, akiknek szüleit csak a közelmúltban engedték hazatelepedni. Ma újból németül is tarthatjuk alkalmainkat. Jertek, látogassatok meg, most mi is Pestre megyünk. Új testvéreimet örömmel mutattam be a villniusiaknak. A csapi állomás újkori építészeti műalkotás. A nagy csarnok falán körbe-körbe futó hatalmas méretű freskók. Szinte kivétel nélkül eltorzult arcú szuronyt, puskát szegező férfiak, nők. A háború örökkétartó pillanatképei. De mi történik itt, ebben 124
