Bethlen Naptár, 1989 (Ligonier)
Zajzon Ádám leveleiből
az ember elérzékenyülését. Mikor aztán Nagyváradon túl van a vonat, s az addigi alföld helyett a sűrű erdejű bércoldalak tarka kaleidoszkópja ontja pillanatonként változó látványait, következik a magyar ember külön erdélyi meghatottsága. Mert vagy Erdélyből való valaki és akkor a nagy haza ölén megbúvó kisebbik hazája ragadja meg a szívét, vagy például szabolcsi fi valaki, mint jómagam, s akkor elömlik benne az a melegség, amelyet külön Erdély iránt érzünk valamennyien, s amelyet külön elemeznem kellene, hogy rendes képét adjam: van benne hála a függetlenség magvát őrző végvár iránt, van benne tisztelet a történelmi fajtudat iránt, amely itt erősebb, mint hajdani politikai térképünkön bárhol, van benne valami anyáskodó gyengédség a kisebbik iránt, s van benne az olvasmányaink és hagyományaink nyomán bennünk élő izgalmas várakozása a csodálatos természeti szépségeknek. Aztán jön a magyar Kolozsvár szívdobogtató állomása. Aztán később jön az injekció a történelem fekete lapjai közt mélázó lélek számára: Déda és Szeretfalva között kihúzzuk magunkat. Háborúban, ezer bajunk és nyomorúságunk között meg tudtunk itt küzdeni omló földdel, anyagi nehézségekkel, s íme, álltuk a küszködést. Aztán jön a Maros völgye, ahol kitárul a mese. Elmondhatatlan szépségű tájképek, idilli gyönyörűségek pillanatonként. Ez a szabadságra utazó ember meghatottságának teteje, s az utas megérti Áprily Lajos szép versét: „titokzatos szó, Erdély”. Ezt a levelet Élőpatakról írom neked, a székely Háromszék kellős közepéből. Azaz dehogy is a közepe, hiszen ha jól kilépek, egy negyedórái sétával elérem a román határt. Jártam ott. Megálltam a magyar őrháznál és átpillantottam Romániába, ahol a sorompón túl román baka járkált le s fel szuronyos puskával. Kérdem az országúton baktató székelyt, hogy ilyen közel a határhoz milyen a közhangulat. Nem félnek-e? — Csak féljenek magik, mert ha műk es félünk, megette a fene. Hát műk nem. Szívem mélyéből szeretem ezt a figurás székely beszédet, amelynek kanyargós fordulatai közt csak hosszú tűnődéssel tud néha a hallgató eligazodni. Állítólag Talleyrand mondta, hogy az emberi beszéd a gondolatok ügyes elrejtésére való! De mit tud Talleyrand a borvizes székelyhez képest? Hallom az autóbuszon, hogy kérdezik a felszálló gazdát: — Hát maga merre ügyekszik? — Én biza — feleli szolgálatkészen és nyájasan —, errefele ügyekszek arrábacska. Megmondta pontosan, de mit tudsz ebből kihámozni, amit ő nem akar? Hanem, ha már Élőpataknál tartok, elmondom a templommal való tapasztalatomat. Ahogy megjöttem, mindjárt 130
