Bethlen Naptár, 1987 (Ligonier)
Nt. Bárczay Gyula: Megújulás - megdermedés - megmozdulás (A magyarországi Református Egyház harminc éve)
1987 133 útkeresés azonban a fiatal magyar demokrácia felszámolása után megszűnt. A Rákosi-korszak kényszeruralmának idején az új egyházvezetők fokozottabb mértékben követték el ugyanazokat a bűnöket, amelyeket az 1945 előtti évekre vonatkozóan megbántak és elítéltek, így a továbbra is szüntelenül hangoztatott bűnbánat hitelét vesztette. Mert ha a történelmi tévedések feltárása minden következmény nélkül marad, ha a bűnvallást nem követi megváltozott magatartás, akkor üres szólammá fajul. A két világháború között a Református Egyház valóban túlságosan összenőtt a rendszerrel és számos kérdésben egyoldalúan képviselte annak érdekeit. Rákosi alatt azonban az egyházkormányzat még teljesebb függésbe került a hatalomtól és történelmében eddig ismeretlen mértékű szolgalelkűséggel követte a napi politika legképtelenebb és legfájdalmasabb fordulatait is. A háborús években az egyház valóban nem tett meg minden tőle telhetőt az üldözöttek, főleg a magyar zsidóság védelmében. De mit tett az egyház vezetősége a sztálinizmus magyar változatának áldozataiért? Törődött a bebörtönzöttek családjával, a kitelepítettekkel? Felemelte, csak egyszer is, szavát a sanyargatott parasztság érdekében? A múlt bűneinek állandó hangoztatása ebben az időben már csak a jelen vétkeinek leplezését szolgálta. Ehhez járul még, hogy az 1948 utáni időszak eleve mentesítve volt minden kritikai vizsgálódás alól. Mintha az egyház csak az állammal való egyezmény megkötése előtt követett volna el hibákat és tévedéseket. Ezzel valójában meg is szűnt az igazi bűnbánat az egyházban. Mert a hangvívők most már csupán a mások, az elődök bűneit bánják. Különböző otthon és külföldön tett nyilatkozatok épp úgy, mint az évi püspöki jelentések, egyhangúan ismételték, hogy a múlt súlyos bűnei után az egyház most már az egyház Ura iránti engedelmességgel járja a „keskeny utat", később, a „szolgáló egyház útját". Ezen lényegében azóta sem változott semmi. Továbbra is éppen úgy hangzik az 1948 előtti mások által elkövetett bűnök kövekezmény nélkül maradó megvallása, mint a kegyes szavakba öltöztetett öndicséret. Mit kezdjen az ember ilyen fogalmazásokkal, mint „Az Ürtól kapott engedelmesség", az „új hitbeli látás ajándéka", „kimondhatatlan nagyjelentőségű növekedés" stb.? A püspöki önmegelégedésnek ezek a jelenségei tűnnek fel talán legfájóbban a távolról figyelő számára. Milyen mérhetetlenül nagy a különbség az elnöklő püspök által az egyházról festett kép és a fentebb idézett Kálmán Szabolcsnak az egyház valóságos állapotáról őszinte jóakarattal tett megfigyelései között! Ott „kimondhatatlan öröm", itt szomorúsággal vegyült féltő szeretet. A Reformáció egyik nagy felismerése volt az egyház szüntelen reformálásának szükségessége. Ennek azonban előfeltétele, hogy az
