Bethlen Naptár, 1987 (Ligonier)
Nt. Bárczay Gyula: Megújulás - megdermedés - megmozdulás (A magyarországi Református Egyház harminc éve)
1987 125 fokozatosan levetni. Mindaz, amit az idevonatkozó írásokban az egyéni és a közösségi, személyes és társadalmi békesség, valamint a jelenben szükséges és a jövendő számára hitben ígért béke összefüggéseiről olvasunk, korszerű és színvonalas teológia. Ha jól értem azokat a fejtegetéseket, miszerint az egyházi békeszolgálat csak akkor hiteles, ha kihatással van a közéletre és a politikára, akkor ebben egy, az utóbbi évtizedekhez képest egészen új mozzanat jelentkezik: az egyház nem csupán szolgálja a politikát, hanem igénybe veszi azt a jogot, hogy hasson is rá. Nagyobb nyitottságot lehet észrevenni az eltérő felfogásokat képviselő békemozgalmakkal szemben is.9 Éppen ezért nehéz megérteni, hogy amikor a nyugati új, független békemozgalmakkal egyidőben Magyarországon is megindult egy — sajnos rövid életű — nyilvánosan fellépő, de teljesen független békemozgalom, a „Dialógus", a Református Egyház nemcsak hogy nem támogatta, de még érdeklődést sem mutatott iránta. — Diakóniai munka. 1948 után az egyház szeretetintézményeit sorban felszámolták s végül is csupán két munkaágat sikerült nagy megszorításokkal megtartani: a fogyatékos gyermekek és az öregek gondozását. Az egyház diakóniai tevékenységét tehát két olyan népcsoportra korlátozták, amely eleve tehetetlen volt és nem kellett tartani attól, hogy az Evangélium hatása alá kerülve, az egyházat erősíti vagy a rendszert gyengíti. Sokan nem értették meg, hogy miért áldoz az egyház annyi emberi és anyagi erőt a fogyatékos gyermekek gondozására, amikor amúgy is olyan nehéz helyzetben van, hogy sajátos egyházépítő tevékenységeiről is le kellett mondania. Sátáni taktikát véltek felfedezni abban, hogy az Egyház ebbe a munkába invesztálja erejét, amely aztán a fontosabb egyházi feladatok elvégzésére hiányzik. Valóban, a református egyház óriási emberi és anyagi áldozatok árán folytatta és fejlesztette tovább ezt a diakóniai tevékenységet, még a dermedtség éveiben is. Ez az önzetlen szeretetszolgálat, akkor is, ha világi értelemben nem használt az egyháznak semmit, maradandóan szép jele annak, hogy az evangéliumi lelkűiét még a legnehezebb években sem halt ki a magyar református keresztények között. Ma az egyház „szeretetotthonaiban" 770 értelmi fogyatékost és 360 öreget gondoznak. Az értelmi fogyatékosok arányszámát nem ismerem. De az öregekre vonatkozóan a Kálvin Kalendárium közli, hogy Magyarországon ma „300 000-nél többen vannak a kritikus helyzetben lévő öregek" (1986. 80. o.). Az egyház ezeknek valamivel több mint 0,1 százalékát gondozza. Látom és elismerem, hogy ez is nagy erőfeszítésébe kerül. De ezt az arányszámot ismerve nagyon rosszul hangzik, ha ugyanabban a Kálvin Kalendáriumban az egyház elnöklő püspöke „boldogan dicsekszik az Orbán" és „boldogan látja"
