Bethlen Naptár, 1987 (Ligonier)
Nt. Bárczay Gyula: Megújulás - megdermedés - megmozdulás (A magyarországi Református Egyház harminc éve)
1987 111 szerint nem engedélyezett. Újra és újra azzal ijesztgetett, hogy megszűnik az államsegély. „Mert érthetetlen dolog, hogy mi fizetünk 19 millió forintot évente azért, hogy támogassák az ellenforradalmat" — mondta 1957 márciusában a Dunamelléki Egyházkerület esperesi és gondnoki értekezletén. Saját szempontjából teljesen érthető Horváth fenyegetése. Annál is inkább, mert az állam rendkívüli államsegély formájában már évek óta sokkal több anyagi támogatást nyújtott az Egyháznak, mint amennyire az 1948-as Egyezmény értelmében kötelezve lett volna. De az akkori fenyegetés ismeretében hogyan tudnak az egyház vezetői nyugodtan aludni, amíg az egyház továbbra is anyagi függőségben él az államtól? Ha a református egyház nem lett volna megdermedve, akkor 30 év alatt megkísérelhette volna az anyagi függetlenség megteremtését! 1957 márciusában érvénybelépett az „1957. évi 22. sz. Törvényerejű Rendelet az egyes egyházi állások betöltéséhez szükséges állami hozzájárulásról." Ez a rendelet, 1956. okt. 1-re visszamenő érvényességgel, az egyházak autonómiájának még a látszatát is megszüntette. Most már nemcsak a magasabb tisztségekhez kell állami engedély. Még a teológiai tanárok vagy a városi és járási székhelyű lelkészi állások betöltéséhez (kinevezés, választás, áthelyezés, felmentés) is meg kell szerezni a Művelődésügyi Minisztérium engedélyét. Lassan visszaállt a régi rend és az egyház népe újra elnémult. Mi maradt meg az 1956 őszén történt változásokból? Szervezeti vonalon csak az 1952-ben önkényesen felosztott és Péter János uralmához csatolt Tiszáninneni Egyházkerület helyreállítása. Püspökké a köztiszteletben álló, becsületes, de erőtlen Darányi Lajost választották. Személyi kérdésekben, amellett, hogy Pap Lászlót teljesen kizárták az egyház életéből, csak két lényeges változás maradt érvényben. Az egyház világi elnöke, Kiss Roland nem került vissza hivatalába. Őt már nyilvánvalóan semmire sem tudták használni s biztosan azt sem felejtették el neki, hogy lemondó levelében túl sok belső titkot elárult. Péter János pedig, bár őt az egyházi sajtó még 1958 végéig püspöknek titulálja s árnyéka még jó ideig ránehezedik az egyházra, saját akaratából vált ki végleg az egyházi szolgálatból s mint ismeretes, fontos állami funkciókat kapott. Utódja Bartha Tibor lett, aki törés nélkül folytatta Péter püspöki tevékenységét. Az egyház hatalmi csoportjának legtöbb tagja valamilyen formában, ha néhányan csak időlegesen is, visszakapta befolyását. Ugyanakkor a megújulási mozgalom felszámolása után számos neves és kevésbé ismert világit és lelkészt, fiatalt és idősebbet, félreállítottak, félreeső, szinte száműzetésnek számító helyekre küldtek, elszigeteltek, vagy idő előtt nyugdíjaztak — így kizárván őket az egyház szellemi közösségéből. Ezeknek számáról pontos
