Bethlen Naptár, 1987 (Ligonier)
Nt. Bárczay Gyula: Megújulás - megdermedés - megmozdulás (A magyarországi Református Egyház harminc éve)
110 BETHLEN NAPTÁR szabadságát, majd 1958. július 1-én törvénytelenül megfosztották teológiai tanári állásától és a Ráday Gyűjtemények főigazgatói tisztétől. Szeptemberben kihelyezték egy baranyai szórványgyülekezetbe, Murgába segédlelkésznek. Bár közben az állam amnesztiát hirdetett, az egyházvezetőség még segédlelkészként sem tűrte az egyház legnanagyobb köztiszteletben álló emberét és 1963 januárjában rendelkezési állományba helyezte, majd májusban, 55 éves korában nyugdíjazta és ezzel végkép félreállította az ország egyik legnagyobb tudású és kiváló pedagógiai képességekkel rendelkező teológiai professzorát. (Ugyanígy járt el 1952-ben sok nagyszerű pápai és pataki tanárral is ugyanaz az egyházkormányzat). Volt tanítványai, ha Pesten jártak, szívesen keresték fel Pap Lászlót, de az nem változtatott azon, hogy a nyugdíjazással őt az egyház életéből teljesen kirekesztették. A Pap Lászlóval való elbánásnak szimbolikus jelentősége van. Mert ez a finom alkatú, de kemény gerincű kálvinista magyar keresztény ember, mind a forradalom előtt, mind alatt és után mindvégig következetesen és becsületesen, kizárólag lelkiismerete szavára hallgatva és az egyház javát keresve látta el azokat a feladatokat, amelyek az adott történelmi helyzetben reá hárultak. 1957-től kezdve az egyház vezetősége és az Egyházügyi Hivatal hiába igyekezett őt súlyos fenyegetésekkel éppúgy, mint új tisztségek kínálgatásával arra kényszeríteni, hogy valljon „bűnt" és ismerje el, hogy hibásan és tévesen cselekedett. Pap László minden nyomás ellenére kitartott amellett — írásban és szóban, egyházi és világi hatóságok előtt gyakran részletesen leírva minden cselekedetét —, hogy annak szükségességéről és igazságáról, amit tett és mondott, meg volt győződve. Ezért vállalta először az elhallgattatást, azután a baranyai segédlelkészséget, majd a férfikor teljében a teljes tétlenségre való ítélést. Bebörtönözni nem akarták, mert több fontos világegyházi szervezetnek volt választott és különösképpen megbecsült tagja. De sikerült őt lépésről lépésre kiszorítani az egyházból. 1983(Íjban bekövetkezett haláláig arra sem adtak neki sosem alkalmat, hogy az ellene hozott és az egyházi sajtó által terjesztett vádakra legalább válaszolhasson. így az egyház, de a magyar állam is elvesztette azt a személyiséget, aki — ez mind a nehéz években mutatott magatartása, mind a Presbitériumok nagy többségének iránta írásban kifejezett, meghatóan szép bizalomnyilvánítása alapján feltételezhető — képes lett volna a magyar reformátusságot a dermedtségből kivezetni. Meg vagyok győződve róla, hogy ezt ma már az állam is bánja, mert nyilvánvaló, hogy a sok égető emberi és társadalmi baj orvoslására egy élő református egyház szerény segítségére is szükség lett volna. Közben Horváth János, a Művelődésügyi Minisztérium Egyházügyi Hivatalának akkori elnöke járta az országot és az egyházi gyűléseket, előadott, ítélt, bírált, fenyegetőzött és hozzászólást vagy vitát rend
