Bethlen Naptár, 1986 (Ligonier)
Bütösi János: Átszínezett térkép
1986 53 “Alkalmi” ok nem volt rá! Talán nem járunk távol az igazságtól, ha Márai polgári humanizmusában és különösen “született emigráns” voltában keressük a választás okát. Ezért beszél Vatai Márai hármas emigrációjáról: a belsőről, a külsőről és a véglegesről. Márai Naplójának négy kötetével úgy foglalkozik Vatai, hogy sorra bontakoznak kis emigrációs életünk legsúlyosabb kérdései. Az első naplóval kapcsolatosan ír a “belső emigráció”ról, amelyen azt érti, hogy Márai már Magyarországon is otthontalan volt: szász polgári mivolta és magánhumanizmusa szembeállította a néppel, a parasztsággal, s tette a népi irodalom esküdt ellenfelévé és a protestantizmus állandó becsmérlőjévé. “A magyar népről nincs egy jó szava sem” (86); a magyarságról senki sem mondott annyi negatív dolgot, mint Márai (84). Mint európai polgár élesen elhatárolta magát a magyar középosztálytól is, melyet gyökeréig romlottnak, önzőnek, műveletlennek és korruptnak tartott. Míg Nagy-Romániát a néppel együtt élő és benne szétolvadt középosztály teremtette meg, Nagy-Magyarországot elsősorban középosztálya veszítette el, amely nem ismerte a magyar valóságot, fütyült is rá, mert csak a maga osztályhelyzete és egyéni sorsa izgatta, s legfőbb bűne, hogy a két háború között meg se próbált létrehozni valamilyen demokratikus társadalmat, sőt jóléte érdekében az ellenkezőjét csinálta (89). “Magyarországon Márai belső emigrációban élt... Kommunizmus nélkül is megérett a külső emigrációra" (88). De legalább ekkor még volt szilárd talaj a lába alatt: hite, kereszténysége és katolicizmusa. Amikor azonban 1948-ban odahagyta Magyarországot, európai tapasztalatai mélyíteni kezdték az ezeken esett repedéseket is. “Különleges állapot az emigráns lét. Új kezdést is jelent, s követeli az élet alapjainak átvizsgálását, újra kell értékelni mindent. E nélkül csak tévedés, szerencsétlenség vagy kalandorok szélhámossága. Márai szét is néz a lehetőségek között, s úgy találja: ‘Három életforma van: az ulyssesi, a jézusi, a fausti. A többi adóalany’. Tudatosan választja az ulyssesit” (96). Nem lázad az istenek ellen, csak velük szemben is érvényesíti magát autonóm módon. “Nem az ateista marxizmus csavarja ki kezéből az Istent, maga zárja ki készakarva” (99). Nehezen bár, de kilépett a keresztény lelki világból és próbálta Nietzschével együtt megélni a felbomló világ eszkatológikus ugrását. Bár a latinok kultúrájába szerelmes, részévé válik az amerikai “civilizáció nak, hogy “fenntartásain túl elfogadja a puritanizmus demokráciáját” (106) — legalább is külsőleg! Mert belsőleg itt