Bethlen Naptár, 1985 (Ligonier)
Dr. Pungur József: Az Állam és a Református Egyház viszonya Magyarországon
262 BETHLEN NAPTÁR nek az egyház magatartásának kifejezésére. Röviden összefoglalva ez a teológia vallotta, hogy Isten megítélte a múltat, az egyház múltját is és az egyház Isten ítélete alatt áll. Csupán egy nagyon keskeny út lehetősége adatott, amelyen „hitben való engedelmességgel kell járni”. Ez a teológia alkalmas volt arra, hogy igazolja az egyházi iskolák és birtokok államosítását, majd a meghagyott négy teológiai akadémia közül kettőnek elvételét, valamint a Lónyai-utcai és a sárospataki gimnázium elvételét. Ez a teológia alkalmas volt arra is, hogy a háború utáni ébredés mozgalmat maga az egyház oltsa ki, és arra, hogy szó nélkül eltűrje papjai és sok vallásos híve molesztálását, perbe fogását vagy kitelepítését. Ezt a teológiát Isten 1956 őszén napok alatt megítélte és legexponáltabb képviselői eltűntek az egyház életéből. 1957-től kezdődően az egyház az ún. „Szolgálat Teológiája” periódusában él. Ezt Bartha Tibor és köre dolgozták ki. Ennek alapját a Lukács 22:27-ben találhatjuk, ahol Jázus kijelenti: „Én tiköztetek olyan vagyok, mint aki szolgál”. Ez a szolgálat teológiája lényegében véve a kiszolgálás teológiájává vált. Ez a teológia Istentől jövőnek ismeri el az atheista állam célkitűzéseit és ezeknek megvalósítása érdekében az Egyházat elkötelezte. Az Egyház tehát a szocializmus építésének segédcsapatjává vált és így kollaboránssá. E teológiát illetően legalább három kritikai gondolatot kell megemlíteni. Az első az, hogy e teológia kiindulási pontja hamis, mert Krisztus ezt az igét tanítványai, övéi között mondta és nekik mondta nem pedig Pilátusnak a római államhatalom képviselőjének. Krisztus nem a római államhatalom objektíváinak megvalósítására buzdította tanítványait, hanem Isten országa építésére népe között, amely római iga alatt élt. Az államhatalommal szemben álláspontja ismert: „Adjátok meg ami a császáré a császárnak” (Mt. 22:21). Még a Róma 13. is csak a felsőbbség elismeréséről és az érte való közbenjáró imádkozásról beszél csupán, de nem arról, hogy az egyház az állami felsőbbség politikai célkitűzéseinek szolgálatába álljon. Valaki közbevethetné, hogy az egyháznak felelőssége van a társadalommal szemben, amelyben él. Ezt senki nem vonja kétségbe. Ez elsősorban az ige hirdetése és a társadalom számkivetettjeinek vagy áldozatainak felkarolása, tehát diakóniai munka. De kérdéses, hogy az egyház az állam segédcsapatjává válhat-e annak ún. „jó” céljai megvalósításában. Amely egy
