Bethlen Naptár, 1974 (Ligonier)
Csia Kálmán: Béla
1974 97 BÉLA Mindenki Bélának ismerte az Otthonunkban. Hűséges barna szemeit vonzották a csillagok. Esténként az ablakából velük folytatott párbeszédet és másnap elmondta, hoz-e esőt számunkra a Göncölszekér. Aránylag egyike volt a legfiatalabb lakóinknak és a legtöbb időt töltött az itteni magyar életünk ezen végvárában. Több mint negyven évvel ezelőtt érkezett Otthonunkba az édesapjával. Kis növésű, esett arcú, sírhoz közeledő, dologban megégett, hazát vesztett, új hazát nem talált ember volt az apja. A nehéz munkába beletört az édesanyja teste és lelke. Elmenekült az élet elől oda, ahol nem fáj semmi és a fájó könnyek is gyémánttá válnak. Béla, a kis félárva, nehéz betegségbe esett. Agytífusz támadta meg. Mások szerint skarlát kínozta halálra. Azokban a primitív időkben annyi esélye volt Bélának rettenetes betegségével szemben, mint a székelynek az éhes farkassal, ha az hátból támad rá. A kis legény valahogy mégis kilábalt betegségéből, de fejlődésében úgy megsebezve, hogy többet soha nem tudta kiheverni azt. Az apja, amikor látta, hogy égen és földön nincs más segítség számára, felvételre jelentkezett Otthonunkba és a fiát is magával hozta. A jóságos igazgató és felügyelő pedig besorozta Bélát lakónak az öregek közé. Azután nem is telt el sok idő, amikor új látogató jelentkezett. Jött a halál és elvitte Bélának az apját. Az öreg megnyugodva ment el a minden élők útján, mert tudta, hogy a fia a magyar áldozatok hegyén, a magyar lélek felségterületén közelebb van az angyalokhoz és a jóságos Istenhez, mint bárki a földön. Azután a Bethlen Otthon lett Bélának a vára, világa, temploma és mindensége. Az Otthonunkhoz való hűsége nem ismert határt. Több volt mint a szerelmesé élettársához, jó anyáé az ő gyermekéhez. Úgy járt és élt itt, mint pap a templomában, király a palotájában, vagy mint őr, akire királyi kincseket bíztak. A raktárnak lett a felvigyázója és ismert ott minden élelmiszert. Ha jelentette, hogy elfogyott a só, vagy a cukor, akkor Molnár Béla