Bethlen Naptár, 1974 (Ligonier)

Dr. Tóth Kálmán: A maláji misszió magyar mártírjai

BETHLEN NAPTAR

104

kórházban az adminisztrációt s a pénzügyeket intézte. Gyermekei visszaemlékezése szerint:

— Édesapa volt az idealista, Édesanya a realista. Ha nem volt gyógyszer, Apa ideges lett. Anya csöndesen azt mondta: “Várjunk a következő hajóra.” De okos asszony volt ő a világ szerint is. Gazdag kínaiaknak nagy számlákat küldött, akik azt nem is bánták: szívesen fizettek. A szegény bennszülötteknek pedig kicsi számlákat írt. Azok csak egy-két tojással fizettek. S mindenki boldog volt.

— Mikor Édesapa ideges volt. . . szól a gyermeki visszaemlékezés, — szüléink magyarul beszéltek. Ritkán, de a növekvő gondok közt egyre gyakrabban. Munkatársaik tréfásan azt mondták : “Kínaiul beszéltek”. Persze tudták: az orvosék ‘kínai’ nyelve magyar.

A család visszaemlékezéseiből bepillantást nyerünk magánéletükbe: bár kényelmes lakásuk volt, szüleikkel együtt szinte állandóan a kórházban voltak: orvosi problémákat ‘ettek és ittak’. Részt vettek a szultánokkal és maharadzsákkal ékesített bennszülött társadalmi életben. Megfigyelték a szigetlakok életét, gondolkozásmódját, babonáit: a szentjánosbogárként visszajáró lélekről, a koporsóra ugró fekete macskáról, stb. és megjegyzik: “Keresztyének voltak ezek a jó szigetlakok, mégis, legtöbbjük, gyermekesen babonás.”

A japánok a háború későbbi szakaszában szállották meg ezeket a szigeteket. Fdeinte barátságosak voltak s különösen az angolul is beszélő japán tisztekkel az orvocsalád jó kapcsolatot tartott fenn. A Cseszkó-gyermekek írják:

“Jól kijöttünk velük. Apánk nem tanított bennünket arra, hogy bárkit is gyűlöljünk. Olykor pártikat rendeztek s legendákat, némajátékokat adtak elő színpadon, majd megvendégeltek bennünket. Ez a boldog világ két évig tartott.”

“Azután a dolgok szomorú oldalával is megismerkedtünk. . . Mikor a japán flotta nálunk horgonyzott, bombázások következtek. Láttuk, amint a kicsi emberek hullottak a tengerbe. Mi csak bambuszfalú óvóárkokba rejtőztünk. A templomharang gyors kongása jelezte a bombázás kezdetés, a lassú kongatás a végét. Apa nem menekült el a bombázás elől. Szolgálati helyén maradt s kezelte a sebesülteket. Mikor meghalt valaki, megszólalt a templom harangja. A harang egyre gyakrabban szólt.”

Gyógyszernek egyre nagyobb híjjával voltak. A hajóközle-