Bethlen Naptár, 1973 (Ligonier)
Becske Lajos: Feketekávé
120 BETHLEN NAPTAR — Mi lehet a baj? — türelmetlenkedem? Miért nem tudok elaludni ? Aztán, miután kis dolgokban roppant zsenialitással áldott meg a Teremtő, rájövök a dolog nyitjára. Hm, — ittam egy csésze feketekávét, biztosan erős volt. Egyik perc megy a másik után. Semmi jele sincsen annak, hogy el tudok aludni. Felette kellemetlen dolog. Megpróbálok a jobb oldalamra feküdni, aztán a bal oldalamra. Nem megy. Hátamra fekszem: semmi eredmény. Aztán eszembe jut, valaki azt tanácsolta, hogyha nem tudok aludni, számoljak lassan, nagyon lassan, monoton hangon. Meg lehet próbálni, gondoltam. Kezdem is: egy, kettő, három. . . Mikor már hatszáz felé jártam, akkor már nagyon dühösen mondtam a számokat. — Mit csinálsz? — szólt rám a feleségem. — Számolok. — Számolsz? Mit számolsz? — Nem számolok semmit, csak számolok. — Ez megint valami rossz tréfa akar lenni? Ilyenkor nincsen semmi humor érzékem. — Eszem ágában sincsen tréfálni. Ez halálosan komoly dolog. Valaki azt ajánlotta hogy igy lehet legjobban elaludni, hát megpróbálom. —- Micsoda lehetetlen gondolataid vannak, — rótt meg a feleségem.-—Nézd, — tudod, hogy nekem sok jó, eredeti gondolatom van. De most az egyszer, ez nem az én gondolatom. Lehet hogy lehetetlen gondolat, de ha el tudok aludni, akkor érdemes megpróbálni. Nem tehetek róla, ha neked nem tetszik. — Jól van, — torkolt le. Aludj ! Egy negyed óra múlhatott el. A párom csendesen, nyugodtan szuszogott. Elaludt? Legalább is úgy tett, mintha aludnék. Mi az? — ő alszik? — háborodtam fel. Hol itt az igazság? Elcipel magával. Rávaló tekintettel nem utasítottam vissza a feketekávét, most ő alszik, én meg csak kínlódom. Hol van itt a felelősség? Fellázadtam. Aztán olyan gyengéden, amennyire csak lehetett, megkérdeztem: Marikám alszol? Semmi válasz. Alszol? — kérdeztem egy kicsit hangosabban.
