Bethlen Naptár, 1970 (Ligonier)

Versek - Elbeszélések

1970 97 sejtelmes zöld-arany színű kezdetleges szentek legendáinak és misztériumainak vakbuzgó világa fogja körül a két koporsót, amelybe titokban kisüvegben szentelt vizet, csinált virágból kö­tözött keresztkét, útravaló pénzt és gyertyácskát rejtettek, ami a sírban magától felmered a mellén és gyújtás nélkül ég. A lévita, — mintha úgyis hiábavaló fáradtság volna, — szomorúan kezdi: — Énekelje el a gyülekezet a középidejüek fölött mondani szokott éneket: “Szomorú a halál a gyarló embernek, halál kö­­vetitől mindenek rettegnek . . A gyülekezet néma marad. A férfiak lesütik a fejüket és félrenéznek, az asszonyok tanácstalanul bámulnak. Énekelni? Magyarul? . . . Azt ők már nem tudnak. A papon átnyilamlik a fájdalom, pedig el volt készülve erre a némaságra. Nem először találkozik vele, mégis minden alkalom­mal elnehezíti, megkínozza a lelkét. Egyedül nyúlik ki a koporsó fölött és belesírja a gyászdalt a veszendő világba: “A fájdalmak éles nyilai leverék az én erőmet. Lefolyának éltem napjai, nem számlálom többé őket. Elhúnytak szemeim, minden tetemeim megmerevedtek, testemnek erei, nyelvem kerekei lekötöztettek.” Közben jut eszébe, hogy önkéntelen magára gondolt és meg­változtatta a dalt. Hiszen ez a XXXIII-ik zsoltár, a “Nosza, istenfélő!...” Szinte magától ömlött ki belőle. Mindegy. Talál mindannyiokra. A pap siet a beszéddel. Az idő sürgeti. Nem is sikerült úgy, ahogy szerette volna. Mit is tudna nekik mondani, hiszen ezek az emberek nagyobbak, többek minden papnál! Áldozataik és csele­kedeteik előtt az ő szava erőtlen, gyámoltalan. Túlságosan egyszerre is zúdult rá az egyszerű lévitára, ami ezekkel az emberekkel történt. Kavarog benne, mint a vihar. A gyásznép is meggyújtott embernek látja, aki feltartott kezekkel lángol, kiáltoz és szemük láttára ég el. — Nem igaz, hogy meghalt Ősz Sándor testvérünk, csak elosztotta önmagát közietek! Az a porsátor, ami a koporsóban fekszik, nem Ősz Sándor, mert ő nem halhat meg, nem szabad soha-soha, hogy meghaljon ezen a földön!... Olyan ő, mint a Krisztus teste: él és éltet! Csak azok pusztulnak el, akik nem fogadták magukba: a hitehagyók, az árulók, akik megtagadják apjukat, anyjukat, nyelvüket, fajukat, ezeket az ősi csontokat, akik — látjátok — visszajöttek a föld alól, hogy számonkérjék

Next

/
Oldalképek
Tartalom