Bethlen Naptár, 1969 (Ligonier)

Magyar Mosolygás

98 BETHLEN NAPTAR MAGYAR MOSOLYGÁS Apám Irta: Móra Ferenc Volt ragadvány-neve az édesapámnak is. Csakhogy ő már nem Erős Törőcsik volt, hanem Okos Törőcsik. Neki a nagy eszéről meséltek olyan történeteket, mint öregapámnak a nagy erejéről. Ezek közül nekem mindig az tetszett legjobban, ahogy a Pukkancs Bavina borbélyt kifigurázta. Bavinának hívták a mi falunk cseh borbélyát. Hosszú, vékony, nyakigláb ember volt, ugv, hogy maga is elfáradt, mire végigné­zett magán. Más ugyan nem is nézegetett rá, mert szívtelen, kapzsi, magának való ember volt. Egyszer ez a Bavina télidőben fát akart venni a piacon. Hát hiszen volt ott rőzsés kocsi tizével, de Bavinával senki se akart szóba állni. Akárkitől kérdezte, hogy hogy a fa, mindenki azt felelte neki: — Az urnák sehogyse, mert az ur mindenkit rászed. Menjen az erdőre, van ott gally elég, szedjen magának. Utoljára aztán édesapámmal állt alkuba a borbély. Édesapám akkoriban afféle szamaras ember volt, aki mindent végzett, amiben a szamárkája segíthetett neki. Vizet hordott, téglát hordott, zsá­kot hordott, s ha egyéb dolga nem volt, kiment a szamárkával az erdőre, föltette rá a fanyerget s megrakta hulladék targallyal. Most is ilyen istenadta, magaszedte tüzelőt árulgatott édesa­pám, mikor Bavina oda toronykodott mellé. — Hogy ez a marék szemét? — Nem szemét az, kérem szépen, hanem csupa finom tüzre­­való. Nem is egy marékkai van, hanem egy szamárháttal. Az ára pedig egy ezüst huszas. A cseh nagyot szitt a fogán, és azt kérdezte: — De egy húszasért minden fa az enyém, ami a szamár hátán van. — Hát persze — bólintott rá apám. — Az utolsó darab is? — De még a legutolsó is — mosolyodott el édesapám, hogy ilyen figurás kedvét látta ennek a harapós borbélynak. Azzal megfogta a szamárka kötőfékjét, bevezette a borbély udvarába, lehányta róla a gallyat, és tartotta a markát a pénzecskéért.

Next

/
Oldalképek
Tartalom