Bethlen Naptár, 1969 (Ligonier)
Európa
166 BETHLEN NAPTÁR Édesanyja, — egy szikár, edzett özvegy — fakó arccal adta tudtul a foga között a hirt: Imréék az éjjel átszöktek. Már hajnali ötkor keresték a csendőrök. — Menjek el hamar, — folytatta, — hogy ne legyek ott, ha újra keresnék Imrét. — Örült kissé, hogy fiát keresték a cseh csendőrök. Akit keresnek, azt le sem lőtték, el sem fogták, és ez megnyugtatta. — Odakerékpároztam Laciékhoz is a fűrésztelepre. Ők is sokan éltek a családban, mint Imréék. Édesanyja, a mindig is könnyen síró jóságos tót asszony, sírt most is. — Az én anyám szerencsére semmit sem tudott a történtekről. — Telt az idő, kilátás nélkül s mi építkezésbe kezdtünk a szétszabdalt telken. Valaki hízik, ösztönösen a baj előtt. Más a kezét tördeli tehetetlenül. Másokon kitör a pánik. Megint más: teszvesz, minthacsak attól függne a világ. Mi — építettünk, neki az időnek, mint az ősök, akik földhányást emeltek, favárat róttak össze, kőtemplomkeritést eszeltek ki védelemnek, sáncot ástak, árkot húztak, lőrést törtek. Mi, gyermekek, füves lövészárkokban játszva, nőttünk fel. “Sistakot” hüvelyt, golyókat leltünk bennük. Az ácsot, aki vezette a munkát, “kétszer” Szabónak hívták. Szabó volt a felesége is. így hívták anyámat is s rokonságot tartottak együtt. Az ács szabta a lécet, a gerendázatot pászoltatta csendben, de “messzebb” járt az esze. Onnan tudom ezt, hogy amikor valami csekélység miatt indulatosan rászóltam azóta a fronton rég elesett öcsémre, az ács rögtön kész volt a válasszal: “Nem kell nyugtalankodni, .. . elrendeződnek a dolgok. . ,”- mondta csendesen. Érezte, hogy az én indulataim is azokból a messzi eseményekből vették eredetüket, ahol járt ő is a gondolataiban. Mi lesz velünk? — ez volt akkor a kérdés. — Majd felutaztam Prágába, letettem az esedékes vizsgát, beiratkoztam újra, hogy ne follyék hiába az idő. Hazajöttem, mert a jogászoknak nem kellett az egyetemen lenni s jelentkeztem segédtanítónak. A prágai út kalandosnak tűnik ma is. A csapi vonal a magyaroknak jutott s a vasút le volt zárva. Husztról mentünk a lengyel határhoz közel az északkeletszlovákiai Varanóig autóbuszjáraton. Csak onnan volt vonat tovább. — Az autóbusznak útközben elromlott a fékje. Jószerencse, hogy ezt nem az egyik hegytetőn vették észre. — A dombra-fel, völgybe-le való ut sok embernek felkeverte a gyomrát. Ezek hátul utaztak a nyitott ablak mellett, készen a — megkönnyebbülésre. . . Ha valakire “rájött a dolga”, megállottunk, megvártuk, s mentünk tovább. —
