Bethlen Naptár, 1969 (Ligonier)
Középeurópa Tragédiája
1969 127 jogosítását a legfőbb nemzeti kérdésnek tekintették. Az állam federalizálására irányuló törekvést helyeselték a cseh reform-kommunisták is, akik viszont szövetségest kaptak a szlovák kommunistákban a dogmatikus-sztálinista pártvezetés elleni harcukban. A kulturális életet szigorító intézkedéseket Szlovákiában nem is tudták végrehajtani, sőt a sztálinista módszerek kritizálása folyt tovább. A már említett októberi diáktüntetés és annak leverése csak olaj volt a tűzre: a válságot, egyelőre mégcsak a pártvezetőségen belül, kirobbantotta. December elején összeült a pártvezetőség. A reformisták Novotny azonnali visszavonulását követelték. Csernovenkó prágai szovjet követ kétségbeesetten hívta Brezsnyevet: mentse meg a leghűségesebb szovjet szövetségest! A szovjet főtitkár 1967 december 8-án, a pártvezetőség lázadó tagjainak tudta nélkül megjelent. Brezsnyev akciója azonban visszafelé sült el. A pártvezetőség addig hezitáló-helyezkedő tagjai is meginogtak és átálltak a közvetlen külső beavatkozás láttán. Brezsnyevnek csak annyit sikerült elérnie, hogy Novotny elnök marad. A párt főtitkárságát Alexander Dubcek, a Szlovák Kommunista Párt 46 éves titkára vette át. Brezsnyev láthatólag meg volt elégedve ezzel a választással. Dubcek szülei az első világháború előtt Csikágóba vándoroltak ki, de a háború után hazatértek, sőt a szovjet forradalomért lelkesedő apa áttelepült a Szovjetunióba. Dubcek ott kezdte el az iskolát. Az apa később, valószínűleg kiábrándulva visszatelepült Szlovákiába, de fiát a párt nevelte. Az 1950-es évek közepén három évig a legmagasabb szovjet pártfőiskolát végezte el kitüntetéssel Moszkvában. Évfolyamtársa volt a Varsói Haderők mostani főparancsnokának, Yakubovsky marsallnak, aki Csehszlovákia katonai megszállását irányította. 1968 január 3-5 között összehívták a párt központi bizottságát. Novotny még egyszer katonai puccsot kísérelt meg, de a terv kipattant és meghiúsult. A központi bizottság határozatban élesen elitélte a múlt bűneit és azok jóvátételére valamint az állam politikai és gazdasági bajainak kiküszöbölésére reformprogramot fogadott el. A program sok vonásában hasonlított ahhoz a “liberalizációhoz”, amit Magyarországon a Kádár-rendszer kezdett el 1962-ben. Nem csoda, hogy ezekben a hónapokban a magyarországi kommunista rendszer olyan nagy rokonszenvvel szemlélte és kommentálta a csehszlovákiai fejleményeket. A januári reformprogram főpontja az ország politikai életének demokratizálása volt. A 11-tagu pártvezetőséget reformpártiakkal kiegészítették 14-re, hogy a többséget biztosítsák.
