Bethlen Naptár, 1968 (Ligonier)

Magyar mosolygás

82

BETHLEN NAPTAR

MAGYAR MOSOLYGÁS

Móra Ferenc:

Tápéi Diplomaták

A történettudósok úgy vannak, hogy csak a nagyját válogatják a témáknak, és a kicsiket láthatatlanná teszik. Például Szegedről eges/, könyvtárt Írtak össze, amiben még azt is megtalálhatja az ember, ha jól keresi, hogy hogy hívták a város bábáját százötven esztendővel ezelőtt. Ellenben itt vannak körülöttünk derék szomszédaink, szegényközségek, Szőreg, Dorozsma, Algyő, Tápé—soha ezekkel a történetírás szóba nem állt, és meg nem kérdezte tőlük:

— No, hát mire végeztétek ezer esztendő alatt? Mit dolgoztatok, mit álmodtatok, mit sirattatok, minek örvendtetek? Kik voltak nagy embereitek, mik voltak azoknak a tarka macskái, hova lett azoknak hire-neve?

Mert itt van például Tápé. Hamarabb itt volt, mint Szeged és azt hiszem, már az Attila házanépinek is tápéiak árulták a gyékényszatyrot, s már akkor is azért adták drágáért, mert “drága a csizma”. (Mérget vennék rá, hogy van is olyan tápéi, aki még most is abban a csizmában jár, amit akkor szabtak.)

Egészen bizonyos, hogyha Szeged ide nem ül a nyakára, és el nem fogja előle a napot, akkor ma Tápé volna a metropolis, és Szeged volna a gyékényfonó. így azonban Szeged elvett előle mindent, s olyan nagyra dagadt, hogy Tápénak nem volt hová nőni. Kénytelen volt megmaradni a világ közepinek. (Mondják, hogy a régi nagykocsmára, amit hetvenkilencben elvitt a viz, még az volt kiírva: itt a világ közepi, ki nem hiszi, lépje ki.) És be kell neki érni azzal a dicsőséggel, hogy Szeged csak azért hires város, mert Tápéval határos.

A történettudomány nem vesz tudomást Tápéról, és ezt Tápé azzal fizeti vissza, hogy nem olvassa az Akadémia történettudományi szakosztályának az értekezéseit. Én azonban ezzel nem látom elintézettnck a dolgot, azért szeretek körül nézegetni Tápé múltjában.

Nem tartom véka alatt a tápéiak esetét a török időkben a szegedi vár parancsnokával, a Hóbaj árt basával, akiről eddig csak a szegediek tudtak. Ez volt az az úriember, akit a tanya kioszkjában papucssarokkal vertek agyon a szegedi menyecskék. (Hogy miért cselekedték ezt vele, azt jobb nem feszegetni.) Elég az hozzá, hogy a Hóbaj árt basa se basa nem volt, se hóba soha nem járt. A szegedi várnak csak bégjei voltak, de hát miért ne mondjunk basát, mikor az embernek annál nagyobb a becsülete, minél nagyobb rangú az ellensége. Hóba pedig azért nem járt a basa, mert Hóbiart volt a becsületes neve. De hát ennél