Bethlen Naptár, 1967 (Ligonier)
Otthonunkról
86 BETHLEN NAPTAR “Látom, van magukhoz való eszük. A falusiak is ezt csinálják. Már, úgy látszik, mind hazajöttek az ünnepre, de majd ünnep után lesz nyom.” Bevacsoráztak. A lelkész kikérdezte a diákokat. Hányadikba járnak, hol laknak szüleik? A legnagyobb papkisasszony érdeklődéssel hallgatta a diákokat. A diák nem nagyon mert reánézegetni, hanem figyelt a folyton kérdezősködő papra. A kis diáknak is reá kellett figyelni, mert a kérdések neki is szóltak. Várta, mig a legátus megfelel s utána ő felelt. A kis diákot elnyomta a buzgóság. A kisfiú a melegben a jó vacsora után érezte valójában a fáradtságot. A papné észrevette, hogy a kisfiú többször próbálta elnyomni ásítását: “Te, kisfiam ebben a szobában alszol, már most lefeküdhetsz, mert látom, nagyon fáradt és álmos vagy.” A kisdiák boldog volt, hogy átázott cipőjét lerúghatta s elaludt, mielőtt imáját befejezte volna. A legátus fennmaradt a lelkésszel. A pátenset, a főiskolából való levelet, amely a diákot s a pataki iskola első diákját ajánlotta a hívek jóakaratába, megcímezték. így megy már ez, mióta a pataki iskola fennáll, az már pedig 400 éve áll, mint a Sión hegye. Próbálták már leégetni, 1 erombolni, becsukni, de mindig újra éledt. A pap a tehetős gazdák nevét lediktálta, köztük volt a falu jegyzője, orvosa, tanítója és patikusa. A pap átfutott a megcímzett pátenseken: “Nem hagytam — e ki valakit? Nem.” — állapítja meg maga. “Berencsi nagyságos urnák nem címeztetek, mert már 15 éve, hogy legátus nem jutott be a kastélyába. Van két nagy fehér kutyája, olyan nagyok, mint egy féléves borjú. Senki sem megy be, csak akit a nagyságos ur bevisz a kastélyába. Legátust pedig különösen nem enged be, mert fukar az öreg ur, pedig valaha maga is pataki diák volt.” A legátus hallgatja a pap megjegyzését s váratlanul azt mondja a lelkésznek: “Címezzünk neki is.” A pap majdnem hanyatt esett meglepetésében: “Hát nem hallotta, hogy 15 éve legátus nem volt nála s azokat a borzalmas bestiákat is azért tartja, hogy senki be ne jusson hozzá, mert ő nem ad semmiféle kéregetőnek. A diákokat is közéjük számítja.” “Csak tessék várni, majd elintézem én” — mondja a legátus. “Fiam, értse meg, hogy a kutyák élve eszik meg. Ha pedig megmentik, addigra nem marad magán nadrág. Már 10 éve én sem voltam a kastélyában.” “Tessék csak rámbizni” — mondta a legátus.
