Bethlen Naptár, 1966 (Ligonier)
Nagy Lajos: Isten áldjon, kis "csaklet" katona!
54 BETHLEN NAPTÁR ISTEN ÁLDJON, KIS "CSAKLET" KATONA! A háború átdübörgött a kis gömöri falu felett. Maga után hagyta testi, lelki sebesültjeit, egy néhány uj sirt és egy pár üszkös romot. Aknát rakott egy régi világ alá s felrobbantotta. Életek, épületek, sorsok dőltek össze ebben a roppant robbanásban. Egy kifosztott, halálra rémült élet maradt utána. Minden házból hiányzott valaki, minden hajlékban vártak valakire, aki régen elment vagy elvittek. A háborúnak már két hónapja végé van s a győztesek valahol Berlinnél ürítették poharukat. A nép pedig újra kezdte tanulni a régi fájdalmas leckét, hogy “jaj a legyőzőiteknek.” Már nem kellett egy sereg orosz katonát küldeni a falvakba, csak egy néhányat s a magyar adta utolsó állatkáját, felseperte utolsó szakajtó terményét s keserűségében az életét ráadásul ajánlotta: “vegyétek már el ezt is, legalább nem lesz többé gond és félelem.” E reménytelen élet felé hajtott jeepjén egy fiatal amerikai katona. Már Pesten elnevezték “csaklet katonának”, nem azért, mert csokoládé volt a színe. Inkább a szive volt csokoládéból, megolvadt mindjárt, ha látta a magyar nyomorúság tüzét égni. Ahány magyart látott, mind meg akarta ajándékozni. A férfiaknak cigarettát, a gyermekeknek és nőknek kérés nélkül nyújtotta a csokoládét: “Nesze csaklet!” Ha elfogadták tőle, akkor ő mosolygott, ő volt hálás és megköszönte, ha elfogadták ajándékát. A legelső amerikai katonák egyike volt, aki 1945-ben magyar földre lépett. Az amerikai parancsnokságon szolgált s ő volt a tolmács a magyarok felé. Ebben az időben az amerikai parancsnokság nyugatról kapta élelmét, szenét. Egy izbén, amikor a szén megérkezett, egy öreg nénike szedegette kopott szatyrába a teherkocsiról leguruló szenet. A csaklet katona megszánta: “Vári. én dobálok le Neked szenet!” Felugrott a kocsira és dobálta lefelé a szenet. Várta, hogy az öreg néni majd csak szól, amikor szatyra megtelik. Nem szólt. Kinéz a teherkocsiból és megdöbbenve látja, hogy a vén asszonyt eltemette a szén. csak a lába látszik ki a széncsomó alól. “Jaj! mamám, mi van veled?” Rémülten hányta le az öreg néniről a szenet, aki mohóságában nem várta meg, mig ő befejezi a dobálást, rakni kezdte' szatyrába, nehogy valaki felkapkodja előle. Az öreg nénit egy szén darab fején érte, elszédült, de nem volt semmi baja. A fiatal katona a lehányt szenet berakta jeepjébe felültette a vén asszonyt és hazavitte. Amikor az öreg néni hálálkodott neki, megcsókolta az idős nőt és mosolyogva magyarázta neki: “Nekem is van egy nagy
