Bethlen Naptár, 1964 (Ligonier)
Magyar Mosolygás
BETHLEN NAPTÁR 89 a nyugdíjas élete . . . Hosszú szolgálatnak nyugalom a vége, Amikor elértem, felnéztem az égre. Hála az Istennek, most már megpihenek, Nem parancsol senki, magam ura leszek. Nem lesz nekem többé zsarnokom az óra, Nem pislogok félve a nagy mutatóra. És nem olvasgatom mikor üt és hányat, Nem kell majd ott hagyni a jó meleg ágyat. Csak akkor kelek fel, amikor jólesik, Háznépem, kicsi-nagy, kivánságom lesik. Etetnek-itatnak, vakarják a hátam, Ezt a boldog időt jaj, de régen vártam. Most, hogy benne vagyok, ezek a remények Igen ellankadtak, soványak szegények. Ötven éves vágytól lemaradt fogalom, De mindjárt elmondom, milyen a nyugalom. Rámvirradt az első nyugalomnak napja, Feleségem igy szól: “hallja-e kend, apja!” (Reám villogtatja gyanúsan a szemét,) “Jogosan igénylem fele segítségét.” Elvégre ezt nekem esküvel fogadta, De hát, amig szolgált, nem volt foganatja, Pedig a segítség én reám is elfér, Meglátja nem lesz sok, hiszen most már ráér. Ezelőtt eb, macska, feleség, gyerekek Nálam egytől-egyig, hamarabb felkeltek; Most már négy órakor házamban nem férek, Azon a jog címen, hogy most már ráérek. Feleségem beteg; soha nem volt eddig, Nem is panaszkodott, hogy tán gyengélkedik. De mostan, hogy ime én nyugdíjba léptem, Nagyokat nyögdicsél, minden nyomon, lépten. Már reggel fájlalja mellét, vállát, torkát, Naphosszat szagolja a friss, reszelt tormát, Annyi baj eléri, mire eljő az est, Suttogni tudja csak, “jaj, végem van rögvest.” Emiatt kell nekem korábban felkelni, Piacra, henteshez, tejcsarnokba menni,
