Bethlen Naptár, 1963 (Ligonier)
Csia Kálmán: Kaland
36 BETHLEN NAPTÁR KALAND Amerikai állampolgár vagyok és ezt olyan büszkeséggel emlegetem, mint Pál apostol, hogy ő római volt. Még ma is nyereségnek tartom, hogy a sors végzése folytán Erdélyben születtem ott, ahol a mese úgy belekeveredik a valóságba, mint pipacs a búzamezők arany szőnyegébe. Több, mint tíz éve vagyok az Egyesült Államokban. Itteni szőkébb hazámnak Michigant tartom és családommal minden nyáron ott vagyunk szabadságon. A vizek csoda-országában a tavak partján, mint lányok a tükörben, a tavunkban nézik magukat a csillagok. Zöld hajukat a víz tükrében mossák a szomorúfűzek. Nyugdíjas, békés emberek a szomszédaink. Nincsenek ellenségeink. Otthon sem volt más soha, mint a farkasok. A falu, amelyben születtem, ott terült el a Firtoshegy alján. A kis házaknak az ablakai a hegyek felé igazodnak, mint a látnok, aki azt mondja: szemeimet a hegyekre emelem, onnan jön az én üdvösségem. Ha nem is üdvösség, de török, tatár, kényes nagy urak, kegyetlen viharok onnan zúdultak rá a falúra. Gyermekkoromban pedig az Ördöngős árkán keresztül a Firtosról lopakodtak be a falunkig a farkasok. Mint tenger a hajót, úgy ölelik át a székely rengetegek a talpukat, amelyeknek titokzatos lombjai alatt laknak az erdők népei. Ártatlanok, ragadozók egyaránt országuknak tekintik azt. A rengeteg szegénylegénye, sátánja, réme pedig a farkas. Téli estéken, mikor derékig érő hó borul a világra, az a szerenád, amit ők adtak, borzalommal töltötte el nem csak az erdő népeit, de a falú lakóit is. Álmatlan éjszakákon az ő sátáni arcuk kísértett álmaimban és mikor a bibliába merítette lelkemet először a tanító úr, az ördögöt csak farkas bőrben tudtam elképzelni. Még most is emlékszem, hogy a falunknak muzsikusát Rubinak hívták. Öreg cigány volt és kopott hegedűjén úgy játszott, mint az angyalok. Néha az élet szépségeitől és a fenyőpálinkától megittasulva végig muzsikált a falú főutcáján a vén cigány. Megállóit a székely kapuk előtt, amelyeknek díszei között ránéztek az ősi képek, istenségek és úgy muzsikált nekik, mint hívő pogány, aki zsoltározni akar faragott bálványainak. Mindenki szerette őt. Még a komor zsandár-őrmester is elmosolyodott, ha Rubit látta. Egyszer olyan dojnát (román kesergő) húzott el neki, hogy az őrmester ráborult az ivó lócájára és a sok könnye tócsává nőt az asztalon. Ki tudja miért sírt. Talán azért, hogy Munténiában egy szép fáta (lány) még mindig haza várta, vagy talán azért, hogy a székely leányok rá se néztek. Egy hideg, fénytelen téli reggelen a szomszéd faluba hívták muzsikálni Rubit. El is indult a Ge-
