Bethlen Naptár, 1963 (Ligonier)
Csia Kálmán: Kaland
BETHLEN NAPTÁR 37 dőék fogadójából, ahol a jó meleg söntés mellett bevette szokásos reggelijét. Elindult, de soha nem érkezett meg a másik faluba. Eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Mi gyermekek azt hittük, hogy mint Illést, égbe ragadták az angyalok és a nagy mennyei bálteremben hegedül Kálmán cigánynyal együtt... Következő tavaszszal megtalálták a csizmáit, amiből kiették a farkasok. Törött hegedű vonója ott feküdt a földön, mint a harcban elesett hős mellett a fegyvere. Volt egy gyönyörű bárányom. Fehér szőre volt és nyakában piros szallagot viselt. Ügy követett mindég, mint hűséges kutya a gazdáját. Egy kora tavaszi napon szántani voltunk. Oda is elkísért minket. Én a lovakat vezettem, apám tartotta az ekét. Kényesen lépkedtek mellettem a lovak. A- pám nekifeküdt az ekének, amely előtt úgy nyílt meg a föld, mint szerelmes csókra váró ajkak. Egyszer csak ijedt bárány-sikoltásra lettem figyelmes. Az erdők rablója fojtogatta a bárányomat. Pillanatok alatt ki is végezte. Majd feldobta a hátára és mire magunkhoz tértünk, már eltűnt a sötét erdőben. Körülbelül 14 éves lehettem, amikor találkoztam gyermekkorom rémével. Egy késő októberi éjszaka volt. Találkozásunk helye egy erdő közepén történt. Kollégiumból igyekeztem három napos vakációra hazafelé. A falunk huszonöt kilométerre lehetett az állomástól és mivel nem kaptam hazafelé menő szekeret, gyalog vágtam neki az útnak. Minden jól indult. Az októberi délután csodái latos volt. A fák az ősz legszebb ruhájába öltöztek. Az élet fináléját muzsikálták a lombok: “Kedv, remények, csillák, Isten veletek.” A levegőben költöző madarak sírtak. Földrehullott madárfészkek, haldokló avar, búcsúzó napsugár, a tél elől délre menekülő, rohanó patakok, elvarázsoltak, lelassítottak és nem vettem észre, hogy a sötétség belopakodott az útamba. Rám sötétedett. Itt-ott egy csillag áttörte a fák árnyékát és mutatta homályosan az útat a tető felé. Meggyorsítottam a lépéseimet remélve, hogy baj nélkül a tetőre érek, s szaladni fogok hazáig. Lankás, vagy síma úton mi, erdélyi gyermekek hosszú kilométereket tudtunk szaladni megállás nélkül. A tetőtől a falú pedig csak tizenkét kilométerre volt. Egyszer csak rohanó lábak neszére lettem figyelmes. Majd előttem az út közepére ugrott egy hatalmas farkas, tőlem mint egy tíz lépésnyire. Nekem földbe gyökerezett a lábam. Az erdők szegénylegénye pedig lassan felém fordította sátánian intelligens arcát. Lihegő szájából előfénylettek szörnyű fogai. A szívem felmondta a szolgálatot és megszűnt dobogni. Nem tudtam tenni egyetlen mozdulatot. Csak állottam kővévált lábaimon, mint egy szobor. Talán egy pillanat telt el, talán egy örökkévalóság, amíg az életem pumpája ismét felvette a munkát. Az első gondolat, ami cselekvésbe mozdított az volt, hogy valahogy védjem magamat. Egy csomag gyufa volt a zsebemben. Egyszerre több szálat felgyújtottam és a farkas felé dobtam. Közben ordítottam, ahogy torkomból kifért. A farkas
