Bethlen Naptár, 1962 (Ligonier)
Európa
BETHLEN NAPTÁR 97 Népünk és a kolhoz. Földművelő népünk lassan él s mozdulatlan, mint a tenger. A református parasztság tehetős, hiszen a háború előtti birtok-statisztika szerint az ötvenholdasok kategóriájában a reformátusok a többi felekezethez viszonyítva 31 százalékot képeztek. Ez a szám közel tiz százalékkal magasabb, mint református népességünk országos felekezeti aránya. Az egyházban is az erő tudatos hordozója volt ez a réteg. A tehetős parasztgyülekezetek százait magába ölelő egyház magatartása tehát nem közömbös a kolhozositó harcban. Az egyházkormányzat utasítása — s ez igaziban az állam utasitása — igy szól: A termelés megváltoztatásának rendjével járó lelki folyamattal szemben nem lehetünk közönyösek. Nem mondhatjuk, hogy mi csak a lélek üdvösségével akarunk foglalkozni. A parasztságot a lelkigondozás terén is segíteni kell az átmenetben a közösségi gazdálkodásra.— így szól a ukáz. Aztán hétszáz beszervezett kommunista munkás harmincöt tehergépkocsin vasárnap reggel lerándul Dunaföldvárra. ötön-haton, gumibottal, revorverrel felszerelve megszállnak egy-egy házat, biztatva a gazdát, hgoy Írja alá a kolhozba belépő nyilatkozatot, különben megverik, elviszik, összetörik stb. A férfiak káromkodnak, az asszonyok sírnak, visongva kérik hol a puhitókat, hol a férjet. Eredmény: mindenki mindent aláír, mindenki mindenhova belép. — Ti nem tudjátok elképzelni, — írja az egyik lelkipásztor,— mi volt itt, amig a termelőszövetkezeti szervezés folyt. Micsoda sirás-rivás, fogcsikorgatás, tehetlen düh, szitkozódás hallattszott mindenütt. Nálunk két álló hétig tartott az emberek “benevelése” a kolhozba, gumibottal, lábujjaik szétroncsolásával, összetöretéssel. — Tudjuk mi azt!—-Egy menekült fiatal állatorvos apját elhurcolták, megverték, két nap múlva hazaengedték s belehalt a verésbe. ■— Tudjuk mi azt!—Kálmán bátyámnak százötven hold jó földje volt Visken. Az oroszok ott már 1946-ban megcsinálták a kolhozt. Elvették a földjét, kondásnak tették meg a fiát s Kálmán bátyám megőrült.— — Tudjuk mi azt!—Debrecen környékén egy nyugalmazott lelkipásztornak hatvan hold jó földje volt. Az erdőt hamarosan államosították, a többit a lelkipásztor művelés alá vette. A fiát kizárták az egyetemről s a vasesztergályos szakmában eltöltve három évet, hazament az édesapja mellé gazdálkodni. A kolhozositó hullám őket is elérte. Beidézték, letartóztatták, kiengedték őket s majd a zaklatást újra kezdték. Ezeket kell a mi papjainknak vigasztalni! — Vigasztalom is őket, de nem használ, — folytatja az előbb idézett lelkipásztori levél. — Az emberek azóta sem tudnak belenyugodni sorsukba. Tegnap este elmentem az algondnokunkhoz. Négy középkorú, tiz-tizenöt holdas gazda volt nála. Sötét arccal ültek az asztalánál, amikor beléptem. Látszott, hogy rettenetes indulatok kavarognak bennük. Próbáltam vigasztalni őket s ők rámvillogtatták szemüket, sötéten. Szinte megijedtem tőlük. — — Ott voltak a Don-kanyarban, mondták, — de csak szólna újra a riadó, zuhognának a bombák! Jöjjön inkább a pusztulás, a halál, mert nekik nem élet ez az élet.— — Hasztalan hajtogattam, hogy nem kell kétségbeesni ennyire. Nem kell elkeseredni! Most az a fontos, hogy mentsük az életet. Minden életet meg kell mentenünk a jövendőre! Toldi Miklóst idéztem: Az volt neki a tulajdonsága, hogyha nőtt a veszély, nőtt a bátorsága. — Ma minden magyarnak meg kell nőtetni a bátorságát! — A hangulat keserű, nem vidám. — Este van, a fizetésről nem irok, mert nem akarom, hogy ne aludjak az éjjel, — Írja ákombákomosan egy egyszerű kolhoztag.— Idézünk egy részt Darányi Lajos rádiós prédikációjából az örömmel kapcsolatban (Fii. 4:4) 1960. tavaszáról.
