Bethlen Naptár, 1962 (Ligonier)
Európa
90 BETHLEN NAPTÁR kévében rámutat a tiszta hit egyházára otthon. Megmutatja azt, mivé lehetett volna ez az egyház, ha Péter Jánosék és az állam nem ültek volna a nyakán. * Az Egyház, mint Krisztusban és a Szentlélek által Istennel való közösségünk helye, azoknak a keveseknek az életére épült, akik az első Husvét után az első Pünkösdig látták Jézust. Ez ma sem lehet máskép. Az Egyház azokban él és azok által tartatik meg reálisan, akik ma is látják Jézust. Pál apostol — aki testileg nem ismerte, csak kegyelmileg látta Őt, — a Krisztus szenvedését “utánzatban” próbálva élni, ránkhagyta az újszövetségi könyvek egyharmadát. A történész elméje számára ez felfoghatatlan, kikutathatatlan, mert a Lélek aktusai sokszor elleshetetlenül, ezernyi szétágazó tényben Íródnak azok életébe, akiket ismer az Isten, mert övéi s ezzel életük idői pillanatait az időfelettiségbe emeli. Otthon ma is ez történik s az ember, mint anyag, a szenvedésekben formáltatik hozzá. Szabad nékünk is párhuzamban próbálni élni azokkal, akik otthon — hisznek. Szabad nékünk “utánzatként” szenvedéseiket próbálni átélni. Bár ez az irás is ilyen útmutatás lenne az ember sok káromkodó gondolatai között az otthonnal kapcsolatban! * Az egyház a forradalom után. 1957-ben Péter János elment ugyan az egyház éléről, de azóta is annak igazgatása felett tartja láthatatlanul a kezét. Ő hozta be — a jobbak közül — tiszáninneni püspöknek Darányi Lajost s önmaga helyett, legradikálisabb kormányhü megoldásként dr. Bartha Tibort. Bereczky Albertról is szólva nehány szót, ő a levert forradalmat követő eseményekben az önmaga “helyes” teológiai állásfoglalásának igazolását kereste s az eseményeket igy is látta. Ez az emberi gyengeség — ha nem az eseményeket akarja a saját állásfoglalása után hajlítani, tehát nem farizeus fedezékről van benne szó, — hanem meggyőződését az élettel is vállalja, akkor, ha hibás is ez a meggyőződés, emberileg legalább érthető, magyarázható. Horváth Jánossal, az állami egyházügyi hivatal elnökével mégis ujjat húzott ez a beteg ember, mert ellenezte a Fekete Sándorék visszahozatalát az egyház élére. Ezekről már jóval a forradalom előtt nyugaton is széliében tudták, hogy semmi közük nincs a magyar református egyházhoz. Csak beküldték oda őket. A rendszer viszont tudja, hogy a hullottakat halálig megvette. Tehát érthető a ragaszkodása ezekhez az emberekhez. Az elkergetettek közül hamarosan előkerült Békefi Benő, aki teológiai tanári katedrához jutott ezúttal Budapesten. Kádár Imre megírta “Az egyház a viharban” cimü páratlanul gyűlölködő könyvét a forradalom ellen s a kormány csak jó alkalomra vár, hogy nyíltan is újra az élgárda soraiba léptesse ezt az eltorzult lelkű embert. Addig a háttérből játsza főrendezői szerepét. Bereczky, az ő ölő humorára jellemzően disztemetésnek minősítette ünnepélyes búcsúztatását, amikor most már a kormányzat küldte véglegesen nyugalomba. Esete emlékeztet bennünket arra, hogy az erkölcsi igazságszolgáltatás a földi világban sem szokott elmaradni. Helyét Szamosközi Istvánnal töltötték be, akit a forradalmi események alatt annakidején minden tisztségétől megfosztottak. Bereczky távozása után Horváth Jánost is leváltotta az állam, Olt Károly régi harcos kommunistát hozva helyére az állami egyházügyi hivatalba. Mártírok, meghurcoltak, félreállitottak. A forradalom után az egyházkormányzat hamarosan a régi kerékvágásba zökkent, de a nagy próba emberi élménye nemcsak a nyugati világra hatott varázslatosan, hanem a bukás ellenére is fellélegzést jelentett otthon. Ők
