Bethlen Naptár, 1962 (Ligonier)
Európa
BETHLEN NAPTÁR 91 mondják, hogy ez az élmény évtizedekre kihatóan erőn tartja majd a magyarságot s az egyház hitét. Ez a hit a martirok vére áldozatából táplálkozik. Két teológus diák van közöttük. Halálukban — a sok tizezer között — a hit és a szabadsággondolat, ez a folyton ölelkező két nagy eszme református népünk történelmében újra elpecsételte egymásnak magát. Dr. Ravasz László püspök igy emlékezik meg róluk a forradalom alatt mondott rádiószózatában: Csókot a sebekre, virágot a sírra, minden sebre és minden sirra, de különösen fájót és különösen könnyeset annak a két fiatal református teológusnak a sírjára, aki az Alma Mater kapujától pár száz lépésnyire hősi halált halt. A református egyház anyai fájdalommal siratja el őket, mert vérük árával még drágábbá tették mindnyájunk számára a magyar szabadságot. A meghurcoltak között említjük dr. Nagy Barna azelőtt pataki, majd budapesti teológiai tanár nevét. Teológiai kollégiumainkat s Erdélyt a karján hordozó kálvinizmus adta őt a huszadik század gyermekéül nekünk. Az ősök sem álmodhatták volna másképen, ahogyan hazahozta a holland testvéri református egyház teológiáiról a tudományt s a hugenották, puritánok hitét. Először 1942-ben a német gyűrűből küldte őt nyugatra az egyház. Majd tizennégy év után, 1956-ban újra kiengedte a rendszer. Ebben a tényben sokan a Nagy Imre féle politikai enyhülés előhirét látták az egyházak iránt. 1957 tavaszán letartóztatták. Amikor — rosszulléte miatt—a detektív követni akarta az illemhelyiségre is, Nagy Barna ezt mondta neki: nincs titkos kijárat a házamból, visszajövök! A börtönt is ilyen bizonyságtevő megadással viselte s ezt a nyugatiak mondták nekünk. Hamarosan közbeléptek az érdekében. Barth Károly professzor és Pradervand Marcel, református világszövetségi főtitkár távirati intervenciójára a budapesti rendőrség szabadlábra helyeztette őt dr. Joó Sándor lelkipásztorral együtt. Amikor, a forradalom előtt, haza indult nyugatról, búcsúzóul ezt mondta: Amit a magyar kálvinizmusból nyugaton láttam, az erőtelen. — Szabad nekünk otthon mindennap megharcolni imáinkban a hitért. Ez a búcsú kísértetiesen emlékeztetett Szabó Dezső képzetes hazamenetelére az elzárt Kolozsvárra. — Megyek, — irta. Minden elmarad. Elrepülnek tőlem az élet apró örömei. Fu a halál. Hazafelé megyek! Hős voltam, merész voltam, érintetlen tisztaság és — végtelen szeretet. — Fu az Élet, suttogja e hazatérő férfiak emléke nekünk, mert odahaza — hisznek! Ravasz László püspököt 1957 tavaszán újra eltiltották a szószéktől. Azóta csak befele és emlékeinek él, — ahogyan valakinek irta, — de csendességben és békességben. Dr. Papp László budapesti teológiai dékánnak ezt a választást hagyták meg: vagy helyettes lelkészi állást vállal falun, vagy bevonul a börtönbe. Tanári állásáról az 1957. év nyári szemeszter végével le kellett mondania. Papp László vidékre ment, de nem engedi véglegesittetni magát. A hollandok kutatási ösztöndijat szerveztek neki az utrechti egyetemen, felajánlva a budapesti kormánynak, hogy a magyar professzor családjáról is gondoskodnak. Azóta sem kapott útlevelet az a “homo integer”-ként ismert magyar egyházi vezetőszemélyiség. Ezért az Egyházak genfi Világtanácsában az úgynevezett központi bizottsági tagsági tisztét s a teológiai igazgatói tisztét a Református Világszövetségben nem gyakorolhatja. A forradalom után a következő lelkipásztorok kerültek még — tudomásunk szerint — börtönbe: Bodoky Richárd, Gyökössy Endre lelkipásztor Budapestről; Agay László, Floch Henrik Csepelről, Békési Andor ócsárol, Szeles László, Németh Gizella segédlelkészek Budapestről, illetve Székesfehérvárról. Ezeket ugyancsak nyugati intervencióra később szabadon bocsátották;
