Bethlen Naptár, 1961 (Ligonier)
Szépirodalom
BETHLEN NAPTÁR 33 III. Az alom javát, puhábbját válogatta József. A megtört, meggyötört Mária fáradtan pihent el, hogy kisvártatva még jobban nyugtalankodjék. József már a Gyermek helyét kereste. Védettebb, melegebb zug után nézett. Végül is két barom között talált üres helyet a jászolban. Mária tekintete fájdalmas mosollyal követte. * — Takarodó! — orditott be egy érdes hang a barakk vasrácsos ajtaján. A vacsorájukat váró rabok zavartan, értetlenül néztek egymásra. Takarodó vacsora nélkül adódott már egyszer-kétszer, de nem karácsony-estén. Igaz, itt még ez az első karácsony-este. Mit lehet tudni, hol mi a szokás. Egy-két keserű átkozódás azért esett, de a fáradt emberek csakhamar elvackolódtak a hideg, szélfutta barakk priccsein. Álom senki szemére nem jött: ki rég múlt karácsonyokra gondolt, ki a családjára, ki az elmaradt káposztaleves melegére, szelet kenyérre. Az ajtón kis idő múltán mintha matattak volna, majd kulcs csörrent. Csikordult a zár, a villanykapcsoló kattant, a sötétséget sárgás fény váltotta fel, az ajtónál ki lehetett venni három ávós őr alakját. — Ébresztő! De gyorsan, mert valamennyiteket széttaposunk! Nem érted, te csavargó?! — S már csattant is a derékszij valamelyik, közelebb cihelődő rab hátán. — Sorakozó! A barakk alsó végében! Barakkparancsnok! Miért nem aludtak még az emberek? Mi? S hogy mutassa, komoly, megfontolt választ várt, a barakkparancsnok fején is végighuzott a derékszij jal. — A vacsorára vártak, felügyelő ur, — kapkodta a fejét az ütések elől a barakkparancsnok. — Mit? Vacsorát vártak? Vacsorát? No, majd mindjárt kiosztjuk, — szólt majd folytatta: — Mindenki elvonul itt előttünk, megkapja és megköszöni a vacsoráját. Nyomás, gyerünk! Zuhant, csattogott a derékszij. Ha nem sikerült az ütés, akkor pofonokkal, öklözéssel pótolták. Volt, akit egyetlen ütéssel az iszamos földre vertek, ott rúgták tovább. — Nesztek karácsony, nesztek vacsora! Karácsonyi vacsora! — üvöltözték s talán a rekedt hang mögött nem is az alkohol biztatgatta őket, hanem valamilyen megmagyarázhatatlan embertelenség. A rabok pedig hol gyorsabban, hol lassabban, hogy legjobban vélték megúszni a verést, haladtak el a dühöngő ávósok előtt, s halkan, hangosan, vagy csak motyogva mondták: — Felügyelő ur, köszönöm a vacsorát. A kékre-zöldre vert emberek lassanként a barakk másik végében szorongtak, s reszketve, lihegve várták, mi következik. Ingbengatyában, mezitláb álltak a barakk hideg földjén, de ezt észre se
