Bethlen Naptár, 1961 (Ligonier)
Szépirodalom
BETHLEN NAPTÁR 27 lett, s hogy simán menjen az átmenet, amikor a keleti katonák a hegyek ormaira érkeztek, ő már aznap beparancsolta a kicsi szolgáló leánykát a konyhából, egyenesen a zongora mellé. — Ülj le, most téged tanitlak. Akár tetszik, akár nem! — mondta nagy eréllyel, s ezzel a maga részéről el is intézte a történelem fordulását. És néztem néztem a többi becsületükben megmaradni és élni akarókat. Helyzetem elég nehéz volt ellentétben Idikével. Mert gátlásaim vannak, s most például azokkal, akik az egyszerű nép fiai voltak, a régi barátságot kerültem felújítani. Nehogy azt mondja valaki: hát persze, az idők szele!... Ha mégis engedtem, éppen rossz helyen tettem. Mert lám Lujzikáék — aki elárusító nőből most kerületi vezérfelügyelő lett — meghívtak estére, de amikor odamentem, a kaput zárva találtam. Bizonyára az volt a baj, hogy aznap délelőtt meglátott, amint Annuskával is szóba elegyedtem. Aki ma is csak tejkimérő maradt. (A fene tud okos lenni, ezekben az osztályharcos ügyekben!) De nem sokat időztem a továbbiakban. Otthon voltam, s ott jól voltam. Mint a gazdag vaskereskedő fiáról mondta az egykori varga, amikor megkérdezték tőle, hogy tulajdonképpen ez a fiatalember mivel foglalkozik?... Csak legfeljebb a kirándulás aggasztott továbbra is. Szegény anyámmal nagy egymásra találásban ültünk, a még meghagyott szobánkban. Alig győzte a legyeket elhajtani feje felől, magára maradottságában. De tudás iránti változatlan vágyával, nyolcvan felé is, éppen Goethe-t olvasott. A kultúra, civilizáció pedig, uj kiadásában, ott füstölgött a félrecsuszott kéménykürtőben, ott száradt a dohos, kiutalt száraz kenyéren. Amint igy együtt bucsálódtunk, milyen alkalmatossággal mehetnék fel az erdőbe, megráztam előtte a könyvet: — Ez volt a baj, a könyv... ez a sok lelki finomkodás, Ludmilla nénivel— évődtem vele, barátnőjére célozva. — a bölcsesség csak sterilizál, megzavarja a nyers erőt, a biztonságot... Ezért maradt el a kirándulás akkor is. Emlékszik-e? Emlékezett. Hogyne emlékezett volna... Vagy harminc évvel ezelőtt... Bizony nekünk akkor se volt kocsink vagy lovunk. A tisztviselősorban élő özvegyanyámat az élet két fiának nevelésével próbálgatta. Nos, odaüzennek egy napon Ludmilla néniék — akik különben a helybeli villanyüzem igazgatása mellett gazdálkodtak is — nem mennénk-e kirándulni? Jaj, micsoda öröm lett a házban. Mi gyermekek, egy héttel a kitűzött nap előtt figyelni kezdtük az eget Torja felől. S készen voltam, hogy bodzapuskám viharágyuvá lép elő, ha valahol egy kicsi felhő is próbálkozik. Tettem ezt azért, mert ismertem anyámat, aki anyai hivatása mellett, apai gyámi, tanítói és egyéb minőségekben igyekezett magának valami indokot szerezni, hogy életünk
