Bethlen Naptár, 1961 (Ligonier)
Szépirodalom
28 BETHLEN NAPTÁR pallérozásában megint csak saját magát okolja, hibáztassa. Mint mindenért. — Ha jó idő lesz — felelte nyomatékkai a meghívásra. Az éggel semmi baj se volt. Hanem egyébbel. Időközben Ludmilla néniék legénye, amikor a tejet egy este elhozta szomszédunkba, édesanyám előtt, összes nemlétező harctéri és legénybáli dicsőségeit mind a két lovára összpontosította. Hogy olyant még nem látott a világ. Mennek mint a sárkányok. S ha az autót meglátják — hajjaj! Minek forszírozzam? A vége az volt, hogy saját magát az egekig magasztalta, mint aki azért bánni tud velük... Szegény anyám aznap este letörten ült a vacsoránál. Látta heves buzgolkodásomat a latin nyelvvel, éppen a kirándulás reményében. Aztán megszólalt: — Nem vagyok hive ennek a kirándulásnak... — Már pedig én igen — csaptam le a vonalzót szemtelenül. — Mi baj van megint? — Az, hogy nagyon ijedősek a lovak. Sok kanyarodó van az útban, esetleg autó jöhet... Ránéztem, mint aki nagyon komolyan vesz valamit... Majd egy erőltetett hahotával törtem elő: — Azok? ... haha, hiszen a hátukon is ültem. Anyám felsikoltott: — Nem igaz! ... Te, te, soha nem engedlek többet oda játszani. — Hát nem ültem na, ne féljen ... Nem tudom miért kell olyan nagy dolgot csinálni mindenből. Még soha nem történt baj. — De történhet. Valahogy lassan közmegegyeztünk abban, hogy latinból készakarva elbukom, a konyhai fakéssel szivén szúrom magamat, ha nem tudja megérteni, hogy végeredményében szegény apám se határozott volna másképp. Hiszen Ludmilla néni férje is komoly ember, üzemi igazgató. Aki könnyelműségeket nem csinál. így, — egyelőre — békésen teltek a napok. De a kirándulás előtti napon, amikor legteljesebb megelégedésemre felhőtlen égben köszönt el a nap, megint jöttek Ludmilla néniéktől. Azt üzenték, holnap később lesz az indulás, mert a legény szabadnapos, s Polgár bácsi hajtja majd a lovakat, aki mint villanyleolvasó, korán reggel valami számlákat kell még elintézzen. Anyám a hirre, még a szobaajtót is becsukta maga mögött: — Vége,.. nincs kirándulás! ... amig én élek ... — De miért? — ordítottam magamról megfeledkezett hangon. Később, hogy mégis érdemesnek tartotta velem szóbaállni, folytatta: — Nem alkalmas erre. Erős ember kell ide,.. a gyeplőt tartani. — Polgár bácsi? Az a hatalmas ember?.. hiszen a legény elbújhat mellette. Anyám idegesen hadonászott:
