Bethlen Naptár, 1961 (Ligonier)
Európa
108 BETHLEN NAPTÁR hogy rajta keresztül magyar református lelkipásztort kaphassunk, eredménytelen lett. így a magyar reformátusok nemhogy fizető tagjaivá lettek volna a presbiteriánus egyháznak, de a megnemértés, vagy félreértés miatt vasárnapi összejöveteleink is elnéptelenedtek. Ezzel egyelőre be is fejeződött a menekült magyar reformutásság egyházi élete. Ma elhagyatottan, szétszórtan, azt is mondhatnánk kiszolgáltatottan áll ennek a magyarságnak mintegy 500 főnyi része. — E sorok Írója először éppen Kovács Ferencné nagytiszteletü asszonyon, majd másokon keresztül is igyekezett eljuttatni segélykérésünket mindazokra a helyekre, ahol meghall - gattatást reméltünk, de válasz vagy nem volt, vagy pedig az volt, hogy “igyekezzünk beolvadni mennél előbb az ottani református-presbiteriánus közösségbe”. Sajnos, ez nemcsak nyelvi akadály, de egyéb okok miatt sem valósítható meg. Mi ugyanis ezt a részünkre teljesen idegen itteni, múlt századba való szellemet képtelenek vagyunk átvenni. Mi otthoni zaklatott életünkben megszoktuk, hogy a római kathólikus is épen olyan üldözött magyar, mint mi és a vallás nemhogy választófal lett volna közöttünk, sőt épen ellenkezőleg: az Istenhit testvérekké tett bennünket és közös erősségünk lett. Itt a Délafrikai Unióban a protestánsok a nem protestánsokkal szemben elfogultaknak látszanak. Ma aztán már a kommunizmus alatt felnőtt és nevelkedett ifjaink, akik otthon is csak elvétve látogathatták a templomot, itt a nyelvi nehézség mellett még ezt az elfogultságot is tapasztalva az Egyháztól még messzebbre távolodnak. Természetes, hogy ezt itt nem értik meg és igy a szakadék a menekült magyarság és a fehér bennszülött vallásos tömeg közt állandóan nő. Ha megértenének, akkor minden erejükkel segítenének bennünket, hogy ifjainkat visszavezethessük Isten ismeretéhez. Egyházi elhagyatottságunk eredménye például az a tény, hogy boldognak indult fiatal házasságok, sőt idősebbek is felbomlanak az erkölcsi törvényekre figyelmeztető lelkipásztor szava hiányában. Csak szomorúsággal lehet megemlékezni arról a tényről, hogy a kb. ezer főnyi idemenekült magyar ifjúságnak már mintegy 10 %-a került hosszabb-rövidebb időre börtönökbe s utána menthetetlenül tovább zuhan a lejtőn. Ezt láttuk mi idősebb családos emberek már az első pillanatban s igyekeztünk volna gyülekezetbe szervezkedni, hogy lelkipásztorunk lehessen, mert nemcsak testi kenyérrel él az ember, hanem mennyei kenyérrel, Istennek igéjével is. Lelkipásztorra lett volna szükségünk már kezdettől fogva, hogy lett volna sok fiatalnak “leki atyja” az otthon hagyott, vagy elvesztett apa helyett. Ötvenen vagyunk itt idősebb családos emberek, a mi életünk nem forog veszedelemben, de annál inkább az itt élő 450 fiatal emberé, velük törődő, őket nevelő, irányitó lelkipásztor hiányában. A menekülés idején a segitő szeretet gyakorlásában a református egyházak vezettek. Miért kellett most megelőzni bennünket a római kathólikus egyháznak, amelyik már gondoskodott arról, hogy itt legyen magyar lelkipásztora? Vájjon van-e nagyobb missziós felelőssége a Református Világszolgálatnak s közelebbről a Magyar Református Világszolgálatnak, minthogy bennünket szétszórt, árva magyar reformátusokat szárnyai alá vegyen és istápoljon? Pál annak idején meghallotta Troasban az európai partról hozzá segítségért kiáltó pogány macedóniai kérését. Vájjon lesz-e magyar református közösség és lelkipásztor, ami és aki meghallja a fekete világrész legdélibb pontjáról, nem idegeneknek és nem pogány oknak, hanem magyaroknak és református keresztyéneknek hozzájuk intézett kiáltását: “jer által és légy segítségül nekünk!”? írásunk elején azt mondtuk, hogy ez az utolsó segélykiáltásunk a magyar reformátusság felé. Valóban az. Fogunk-e érni mi magyarok, református keresztyének annyit, mint annak idején a pogány macedóniaiak? Csery Lajos
