Bethlen Naptár, 1961 (Ligonier)
Európa
BETHLEN NAPTÁR 107 DÉLAFRIKA Igen kedves, de egyben nehéz feladatot bízott rám a Bethlen Naptár szerkesztője, amikor arra kért, hogy írjak ösmertetést a délafrikai magyar reformátusokról. Valószínűleg egyházi értelemben gondolta s ebben az esetben arról kellene Írnom, ami nincs. Miért nincs? Legyen hát ez a vázlatos beszámoló a délafrikai magyar reformátusok világgá kiáltott utolsó segélykérése a Református Világszövetséghez, szerencsésebb körülmények között élő gyülekezetekhez, lelkipásztorainkhoz s általában mindenkihez, aki e sorokat olvassa és segíteni tud és akar. Az 56-os magyar szabadságharc előtt a délafrikai unióban aránylag kevés magyar élt. Az angol-bur háború idején s általában az első világháború előtt már voltak itt magyarok, de sorsuk jórészben a beolvadás lett. A második világháború után, az ötvenes évek elején került ide egynéhány református magyar, akik közül egy (Papp Kálmán, ma Krügersdorfi lelkész) elvégezte itt a theológiát, és az 56-os forradalom után szónoklataival szinte az egész Uniót a menekültek mellé állította. A Vörös Kereszten keresztül tekintélyes mennyiségű segítséget küldött az üldözötteknek s talán neki köszönhetjük, hogy az igen konservativ módon gondolkozó Délafrikai Unió 1500 magyar menekültet fogadott be. Talán most már bánja is, hogy nem mind a 150,000-et itt telepitette le. Az 1500 menekültből Európában kb. 1000 vallotta magát reformátusnak, de itt aztán sokan visszatértek eredeti vallásukhoz és igy a reformátusok száma kb. 500-ra olvadt le. E beszámoló írója Johannesburgban 350 magyar reformátust tart számon. Hogy vájjon ez a vallási kaméleonság volt-e az oka annak a ténynek, miszerint hivatalos református egyházi vezetők (köztük Papp Kálmán) és szervezetek a menekültek fogadásában és elhelyezésében nem vettek részt: nem tudjuk, de valószínűnek tartjuk. Viszont ennek következtében a menekültek elhelyezkedését az üzleti szempont irányította. A munkaadók igyekeztek mennél olcsóbban jutni munkaerőhöz, az állami szervezetek pedig igyekeztek mennél hamarább túladni a menekülteken. Az eredmény a munkahelyek sürü cserélése lett, ami nemcsak a munkaadóknak, hanem a munkavállalóknak is csalódást okozott. Amint emlitetük, a menekültek elhelyezésénél egyházi szerveknek nem volt szerepe. Még szerencsénk volt, hogy az éppen akkortájban Angliából itt rokoni látogatóban levő Kovács Perencné református lelkésznét beengedték a menekült táborokba, aki aztán mindenben igyekezett segítségére lenni a menekülteknek. Római kathólikus családok éppolyan bizalommal fordulhattak hozzá mint a reformátusok. Akkori működése valóságos Isten áldása volt, különösen azáltal, hogy a gyermekeket ideiglenesen református intézetekben helyezte el s igy a szülők egzisztencia alapítását könnyebbé tette. Amit a menekültek által “Rózsika néni”-nek becézett Kovács Ferencné nagytiszteletü asszony tett, az volt az egyedüli tiszta szívből nyújtott református segítség. Az ő ittartózkodása alatt még igyekeztünk egyházi közösségben élni; egyideig eltávozása után is összegyűltünk vasárnap délutánonként egy-egy vallásos összejövetelre. Lassan azonban ez a vasárnap délutáni összejövetel is (aminek állandó résztvevői a Csákváry, Gömöry, Magda-Hallbauer, Mészáros, Nikolits, Zaláni, Uzony és e sorok írójának a családja voltak) elmaradt s az angol nyelv nem-tudása miatt közelebbi kapcsolat még a vendéglátó presbiteriánus egyházközséggel sem jött létre. A presbiteriánus angol lelkész nem bírta megérteni, hogy az angol nyelv elsajátítása különösen magyarok részéről nem éppen könnyű. Mivel a nyelvet valószinüleg fontosabbnak tartja a vallásnál, igy ama törekvésünk,
