Bethlen Naptár, 1959 (Ligonier)
Szépirodalom
38 BETHLEN NAPTÁR Akkor Ambrus elővette sörétes puskáját, amelyről soha nem hallottak a hatóságok. Lassan, méltóságteljesen besétált a jegyzői irodára. Közel nyomta a flinta csövét az őrmester képéhez, aztán oda súgta neki, hogy a székelyeknek géppuskájuk is van. Kimutatott a sötétszemü házakra, amelyek ott sorakoztak a főutcán. Mögöttük pedig a székelyek gépfegyverrel és puskákkal a kezükben várják a jelt a harcra. Egyetlen elhamarkodott mozdulat, mondta Ambrus s zsandár temetés lesz, a kopár hegyek tetején, nekik idegen földön. .. Dávidot nem kellett sokáig biztatni. Hamar kereket oldott zsandáraival s a jegyzőt elfelejtette magával vinni. Nekünk pedig a vásárhelyi szobor jutott eszünkbe, amelyet az uj urak állítottak fel a piac közepére, amint sas tekintettel birtokába veszi az uj földet s amelynek a nyakára a székelyek egy táblát tettek ezzel a felirattal. “Testvérek, ha futtok, ne hagyjatok.” Aztán másodszor is befellegzett a székelyeknek. Ismét háború lett és azután jöttek az uj felszabadítók. Ambrust a pakulár fiát választották meg a nép tanács elnökének. Elfogadta a tisztséget, de mikor az első bűntényt akarták elkövettetni vele, felpofozta a komiszárt s lemondott állásáról. Szibériába vitték... Egyszer egy megrendült agyú csavargóval találkoztam. Valamikor nagy rangú tiszt volt. Fogságba került. Szibériában megőrjítették. Azután mint németet haza engedték a Bajor földre. Egy szentről beszélt, aki magyar volt s egy táborban kínozták vele. Nevére jól emlékezett. Drávái Ambrusnak hívták. Mikor kérdeztem milyen ember, azt felelte krisztusi szemei vannak s ha sokáig nézi az ember glória ragyog a feje körül. AZ ÉN ÉDESANYÁM Mint tengerhullám a partot: Mindig karjaiban tartott Szereteted, Édesanyám: így jött a sok áldás reám. S én nem tudtam meghálálni: Napsugárrá, fénnyé válni Mig időm volt, idejében: Édesanyám életében. Mint dús fürt a szőllőtőkét Huzza és vig nyarát, őszét: Életerejét elvonja: így tett a sok gyermek gondja. Mindennapi lágy kenyérért, Anyaszived melegéért: Későn, száraz morzsaszemek Jutottak csak, Anyám, neked! Élted áldott napsugár volt: Családodért égett, lángolt, S mig a termést beérlelte: Szived kihűlt októberre ... Sok tervem, mint forrás, dagadt S közben időd im elszaladt... Mint gyümölcs a termő fának: Adós maradtam Anyámnak. Kubacskhay Béla
