Bethlen Naptár, 1959 (Ligonier)
Borshy Kerekes György: Arccal a mult és jövendő felé
32 BETHLEN NAPTÁR évre több lesz azoknak száma, akik első nemzedékünkből (s nemsokára már a másodikból is) odavágynak a “Mória hegyére”, ahol békességben és megszokott magyar környezetben pergethetik le hátralévő éveiket, vagy napjaikat. Egy nagy lépéssel tehát tovább kell mennünk. Ki kell bővítenünk az “Otthon”-t legalább annyira, hogy a következő pár évtized szükségleteit kielégíthesse. Ez a múlt megbecsüléséből folyó kötelességünk, amit el nem mulaszthatunk, ha méltatlan utódok nem akarunk lenni. Az utóbbi évek alatt rossz szokás, majdnem divat volt az amerikai magyarságról általában s itteni magyar reformátusságunkról különösebb képen is úgy Írni vagy szónokolni, mint a jégtábláról lehervadó virágokról, amik menthetetlenül halálra vannak Ítélve s nyomtalanul eltűnnek a népeknek ebben a nagy olvasztó kemencéjében. Jelentőségük, ha volt is valami a múltban — írták és károgták — azt elvesztették és soha többé vissza nem nyerhetik. Isten azonban másként határozott. Az igazság ugyanis az, hogy itteni magyarságunknak és reformátusságunknak súlya és jelentősége soha olyan vitathatatlan nem volt, mint amilyen épen a mai megpróbáló időkben. Mint magyarság arra vagyunk predesztinálva, hogy megmenteni segítsünk egy olyan nemzetet és fajtát, amit elnyeléssel fenyeget az istentelen vörös áradat; mint reformátusság pedig arra, hogy tisztán megtartsuk a szemérmes kegyességü magyar történelmi kálvinizmus hithüségét és arculatát. Sőt még többre is. Arra is nevezetesen, hogy a testet gyilkoló és lelketmérgező kommunizmusnak épen az 1956-os magyar szabadságharc által leálcázott ijesztő képét ismertessük meg világviszonylatban minden gondolkodó emberrel. De arra is, hogy egyházi vonalon leplezzük le azt az egész eddigi keresztyéni felfogást, a zsarnoki megszállók kényére és kényelmére átformálni akaró kísérletet, ami odaát egyes méltatlan egyházi vezetők részéről olyan otrombán folyik. Biblikusán szólva: élesztőivé kell válnunk annak a tésztának, amely a mi kelesztő képességünk nélkül, mint uj világ, élvezhetetlenné s Isten előtt pusztulásra itéltté sorvad. Hogy pedig ezeket a nagy feladatokat csak részben is elvégezhessük, ahoz első sorban a soraink közötti megértés s az építő munkára elszántság szükséges. Alkotásokkal kell jó bizonyságot tenni saját magunkról, hogy az áttükröződhessék arra a népre és arra az Egyházra, amelynek közösségéből, terveinek szolgálatában, az Óceán innenső oldalára rendelt legfőbb Urunk. Ma még vagyunk sokan, akik a tennivalókat látjuk. Hogy pedig a jövőben lesznek-e elegen olyanok, akik a végképen nem könnyű feladatokat ismerik és vállalják: az tőlünk, mai nemzedéktől függ. A jövő vezető református magyarjait nekünk kell kitermelnünk, fölnevelnünk, megtanítanunk teendőikre s rávezetnünk hivatásuk
