Bethlen Naptár, 1957 (Ligonier)
Szépirodalom
BETHLEN NAPTÁR 47 ÖT FORINT Irta: HARSÁNY! ANDRÁS A kis faluban szilára pont volt a tiszteletes ur. Élete nyitott könyv, de a nyitott könyv lapjain a sorok között, mintha titkok rejtőzködtek volna. Senki sem állíthatta a faluban, hogy ismeri valójában; és még az “intelligencia” köréből is kevés, hogy érti őt, de az bizonyos, hogy áldott jó ember, szeretni hát mindenki szerette. Mindenesetre bölcs szivü, olyan, amilyenről a zsoltáriró szól. Túl járt az ötvenen, túl talán a hatvanon is. A faluba nem épen régen jött, valami nyolc-tiz esztendeje. És az idejövetelében volt a bölcsessége. Előzőleg városon élt. Egyházi körökben országosan ismert, esperességet viselt, aranyszáju ember. Munkáját, szolgálatát becsülettel és szeretettel végezte mindig, felesége a jobbkeze volt, gyermekei körében minden hivének meg tudta mutatni, micsoda a boldog családi élet értéke. A lelkiismeretes munkától — minthogy a szolgálattal nemcsak kenyeret keresett, hanem kereste mindig a lelket is — amint belépett az ötvenbe, elfáradt. Gyermekeit a mindig csendes parókia falai közül kieresztette a város zajába és egyszer úgy tavaszodott rá, hogy felesége csak egy tele-ibolya hantot jelentett az alsó temetőben. Bölcs szive tudta, hogy fáradó testével, lelke másik felének elvesztése után, messze élő gyermekekkel, jobb, ha búcsúzik a várostól. Hiába jöttek kedves hivei, barátai, hiába marasztalta őt maga a püspök is, de mindig derűs arccal, lassan intett nemet a fejével. Egy apró falut választott ki magának. Arra a nehány egyszerű lélekre az ő bölcs szive sok szeretetet tud még hinteni, sokra tudja őket tanitani, soktól megóvni. A friss levegő elnyugtatta a városi füsttől fáradt lelkét, a zöld lombok és tarka virágok elpihentették sok városi rútságot látott szemét. Áldott volt uj szolgálata, mert megtalálta boldogságát. És úgy érezte, hogy csak addig marad fején az áldás, csak addig lesz boldog, mig igyekszik másnak is adni boldogságából. Ezért volt nyitva mindig a parókia virágos kertjének ajtaja és ezért jöttek hozzá az örvendezők társat keresni a mosolygásban és a fájdalmasok vigasztalást keresni a busulásban. Nem is tudom minek mondtam el ennyit, amikor csak egy valakiről akartam néhány szót elbeszélni, aki fájdalmát hozta be a virágos kertbe. Amint a tiszteletes ur ráemelte szemét szegény béres Mester Józsefre, annak egyszeriben elmúlt az a szorongó érzése, amely mindenkit elfog, aki kérni készül valamit: azok a szemek már előre megadtak mindent. Hiszen olyan nagy dolgot készült kérni.
