Bethlen Naptár, 1957 (Ligonier)
Szépirodalom
1 BETHLEN NAPTÁR 39 A kisjuhász halála . . . Irta: Darkó István A mezőn át jött a haragos hang, a parancsos kiáltás, az öreg bacsó felől, Peti Pali, a kisjuhász felé: — Hordod-e mán magadat, te? Ijedtében térdre guggolt és ráült a lábára húzott csizmaszárra. Testi súlyában úgy ült rá, hogy vagy négy ujja meg is roppant. Ijedelme volt neki ez az öreg hang. Ha nem ügyelt, nem ugrott elég szaporán a nyomában, sokszor a keményen koppanó öreg bot is elrepült utána. — Viszem hát! — kiáltotta a kisjuhász és behúzta a nyakát. Sebesen összekötötte a szőttvászon négy sarkát, hóna alá ragadta a sajtot, talpára állt és sziszegbe fájlalta az ujjait. Arra pislogott a ház felé, a kút és a juhok irányába, ahol az öreg pipázott a fűben. Minő szeme van a vénembernek! Közelről a betűt sem látná egy világért s a pénzt is az orrával nézegeti. Aztán pedig feltolja a cérnával fódozott okulár éj át a homlokára s akkor megszámlálja a völgyben szaladó kocsik utasait is. — Messzelátó őkelme, — mondta egyszer Annuska, a Babos Annus. Gukkerszeme van nékie. Peti Pál kisjuhász tizenhároméves homloka akkor is ráncba szaladt: — Kemény markon tart éngemet, tudod-e Annus? Többet is mondhatott volna, de mennyit, de nem mondott. Nehezen vivta ki igy is, hogy a kislány szóba álljon véle, az árva, iskolázatlan, juhszagu rongyoskával. Nem akarta hát kicsinyítő panaszba tenni előtte a sorsát. Azon a vasárnapon pedig csizma is volt a lábán, nagy, nehéz téli embercsizma az égő nyárban. Úgy döcögött benne lent a faluban, mint valami ujlegény. A Babos harangozó lánya csakugyan szóviszonyba került is vele. Későig sétáltak a dülőuton s a temető sövényénél le is ültek. Aranyvasárnap csengő, fénylő délutánja volt az. Abba a faluba küldte most a bacsó, ahol Annuska lakott. Át kellett menni a Kerekhegyen, olyan kereken, akár egy cipó, aztán még egy magasabb dombon, egy kinyújtott lepénysikságon, harmadik hegy mellett elkanyarodni, csak akkor látszott a harangozóék faluja. — A jedző urékhoz viszed ezt a sajtot és azt mondod a jedző urnák: Gazdám, igen tisztelt Fakó Pesta ismerőssük küldözi tiszteiéivel ezt a csekélységet, ha nem vetik meg. így mondta az öreg a szép kerek sajtra, olyan kerekre, mint egy rendes emberi fej. — No, hogy mondod? — Ezt a semmiséget küdözi Pesta bácsi a jedző urnák, hogy fogadja tiszteletvei, ha nem veszi meg.
