Bethlen Naptár, 1955 (Ligonier)
Ravasz László: A Hazáról
BETHLEN NAPTÁR 31 IMHOL AZ EMBER Mikor mélyen el-elmerülök Gondolataim tengerében, A hullámokon lépegetve Egy szép alak tűnik elébem. Egy páratlan sugárzó lélek, Tündöklő lény, magábanálló, Fehér köntösben, arany övvel, Csillagokból földünkre szálló. Rövid három évig tanított, Tudása olyan földi s égi, Évezredek jönnek és mennek, Mégsem képes az ész fölérni. Egy szót sem irt le életében, Csak Igét szórt mézédes ajka, Mégis egy világ bölcsessége S millió könyv lelkesül rajta. Nem volt vezér, sem hadparancsnok, Kinek vezényszavára várnak, Mégis hadteste oly tömérdek, Amilyen nincs ezer királynak. Szerelmek édes tárgya sem volt, Nem vallott érzéki szerelmet, Mégis számtalan költők lantja Dalt és himnuszt Ő róla zengett. Engedélyezett orvos sem volt, Kiknek tudása fennen szárnyal, Mégis ezreket gyógyított meg Hitének egyetlen szavával. Nem volt szónok, költő vagy iró. Oly egyszerű, világos elme, Hogy minden ragyogó beszédnek Ő a magva, dísze, szerelme. Zenész se volt, de óriások Ha zengő leikébe merültek, Csodás szimfóniákba mélyedt Minden húrja a hegedűnek. Festő se volt, szobrot se vésett, De Őt mintázta ezer véső, Festőnek és szobrásznak Ő lett Hírnévben legmagasabb lépcső. Nem ihlette képzőművészet, Látható dómjai sem élnek, De egy csodás országot formált Emberi lelkek jellemének. Államférfi igénye sem volt, Ki népe élén hőssé válna, De teremtett államot, melynek Hegyi Beszéd az alkotmánya. Ez alkotmány megdönthetetlen, Nem zúzza szét Sátán-erőszak,. Ha támadja, e Szikla-szirten önnön fejét loccsantja szét csak. Az építők is félre dobták, Néztek rá, mint megvetett kőre, Mégis oly ország épült rája, Melynek örök boldog jövője. Nem volt hova fejét lehajtsa, Szülőföldjén bus volt magánya, Ma mégis fényes palotáknak Szivében van nyugalmas ágya. Halászokból és vámszedőkből, Bűnösökből sereget szerzett, Kinek megérintette lelkét, Csinált belőle hőst vagy szentet. A földi hatalmat bitorlók Lenézték, leköpték kevélyen, Mégis Benne virul örökké Minden hatalom földön, égen. Két lator közt szegezték fára. Kiket ott is megnyerni vágyott, Egyik átokkal hullt le róla, Másik nyert egy tündér világot. Kik meggyalázták és megölték S felizgatták a csőcseléket, Azok is fölkenték királlyá, Mikor szent sírjából kilépett. Nem volt bölcsője, nem volt sírja, Nem győzte le gonoszság tőre, Mert győzelmet vett a halálon, S Világ-Megváltó lett belőle. Világ központja, reménysége, Örök Ige, megdönthetetlen, Fölmérhetetlen gazdag lélek, Szebb világot teremtő szellem. Hadak, hajók, kormányok ezre. Nagy királyok, számra tömérdek, Összesen sem volt olv hatással, Mint e magábanálló lélek. Mert Benne Isten jött e földre, Hogy nagy hatalmát megmutassa, Sátán és Bűn hiába támad. Csak rom s gyalázat lesz a harca. Szent, végzetes, irtó csatában Önszennyébe fül minden ármány, S az ujjászült világteremtést Átíveli kettős szivárvány. SZABÓ LÁSZLÓ.
