Bethlen Naptár, 1955 (Ligonier)
Szépirodalom
110 BETHLEN NAPTÁR mondhassa senki, hogy adósa maradt: édes anyám a kárt fizeti ki, én meg a vármegyénél szenvedem el helyette azt a félesztendőt. A bírák egymásra néznek mosolyogva: “Milyen naiv, milyen együgyü leány!” Az elnök arca is, mintha nem volna már olyan szertartásosan hideg. Sárga kendőjével nem is annyira a homlokát törli, talán lejebb valamit . . . — Jól van, lányom, — szólt halkan és szelíden, — hanem megállj csak, most jut eszembe . . . Széles tenyerét homlokára tapasztja s úgy tesz, mintha gondolatokba mélyedne. — Igen, igen, nagy tévedés van a dologban. Hibás írást küldtünk hozzátok . . . Nagy mélázó szemeit élénken emeli fel a lány az öregre s mohón szól közbe: — Lássák, lássák! Olyan fájós szemrehányás van hangjában, hogy az öreg elnök megint a zsebkendőhöz nyúl. A kegyetlen ember egészen el van érzékenyülve. Odalép a lányhoz, megsimogatja gyöngéden azt a holló-hajat a fején. — Odafönt máskép tudódott ki az igazság. Eredj haza lányom, tisztelem édes anyádat, mondd meg neki, hogy Anna nénéd ártatlan volt. — Gondoltuk mi azt! — suttogá s kis kezét szivéhez szorította. MAGYAR LÉLEK Büszke vagyok, magyar vagyok! Ősapáim ősi jussán Ezer éve szántogatok. A lelkem is ezer éves. Voltam nemes. Voltam béres, Voltam küllő, máskor kerék, Gémeskuton kő-nehezék. Meghajszolt vad, bus, árva rab, Égő könnycsepp, rut sárdarab. Álltam gátat török ellen, Labbanccal is verekedtem, Piavenál haldokoltam, Trianonban, mártír voltam . . Mind azért, mert magyar voltam! S mi vagyok most? Nyugtalan szél. Zokog bennem Kelet és Dél, Vergődik a ma, a holnap, Kétkedések ostromolnak. Sir bennem a magyar lélek, — Porszeme egy ezredévnek — Mert a Tisza-Duna tájon Osztozunk a régi átkon Egymást marva, egymást tépve, Hahotázók örömére Fogyatkozunk, mint a darvak, Vándorai nagy viharnak . . . Sir bennem a vers, az ének, Sir bennem a magyar lélek, Mert megfogytunk, alig vagyunk Hü magyarok, jó testvérek! MÓRA LÁSZLÓ.
