Bethlen Naptár, 1955 (Ligonier)
Szépirodalom
BETHLEN NAPTÁR 109 — Egy végzés — dünnyögi, amint szúró szeme elszalad az iraton. — Bede Anna felhivatik, hogy félévi fogházbüntetését a mai napon megkezdje. A lány szomorúan bólint a fejével s amint azt mélyen lesüti, hátracsuszik rajta a gyászkendő s a gazdag, fekete haj egy vastag fonata kioldózva ömlik arcára. Jobb is, ha eltakarja, mert ha fehér liliom volt előbb, olyan most a szégyentől, akár a bíbor. — Ma egy hete kaptuk az Írást — rebegi töredezve. — Maga a biró ur hozta, meg is magyarázta az értelmét, édesanyám pedig igy szólt szegény: “Eredj leányom, a törvény törvény, nem lehet vele tréfálni.” Hát én el is jöttem, hogy kiálljam a félesztendőt. Az elnök kétszer is megtörölgeti a szemüvegét, mérges, hideg tekintete fölkeresi a kollégák arcát, az ablakot, a padlót, a nagy vaskályhát, melynek likacsos ajtaján szikrázó tüzszemek nézik vissza mereven és azt morogja önkéntelenül: “A törvény törvény”. Majd újra meg újra végigolvassa az idéző végzést, azokat a kacskaringós szarkalábakat a fehér lapon: de bizony következetesen azt mondják, hogy Bede Anna orgazdaság vétsége miatt félévi fogságra van Ítélve. A bádog-karika őrült sebességgel kezd forogni. Bizonyosan szél támadt odakünn, aminthogy rázza is már az ablaktáblákat s mintha valakinek hazajáró lelke volna, rideg borzongatást keltve, besüvit a nyílásokon: “A törvény törvény.” A kegyetlen fej helyeslést bólint a tulvilági hangnak, a nagy, kövér kéz pedig a csengetyüt rázza meg a törvény-szolgának: — Kisérje ön el Bede Annát a fogházi felügyelőhöz. A szolga átveszi az iratot, a lány némán fordul meg, de pici piros ajka, amint görcsösen megmozdul, mintha szavakat keresne. — Talán valami mondanivalód van még? — Semmi . . . semmi; csak az ,hogy én Erzsi vagyok, Bede Erzsi, mert tetszik tudni, a testvérnéném, az az Anna. Ma egy hete temettük szegényt. — Hiszen akkor nem te vagy elitélve? — óh, édes Istenem! Hát miért ítélnének el engem? Nem vétek még a légynek sem. — Hát úgy volt az kérem, hogy mialatt ez a “dolga” a király tábláján járt, meghalt. Mikor kiterítve feküdt a virágos kamrában, akkor jött ez a parancsolat a “félesztendő miatt”, hogy mégis ki kell állni. Óh, mennyire várta! Beh jó, hogy nem bírta kivárni. Nem ezt várta . . . Könnyei megerednek a visszaemlékezésben, alig bírja folytatni: — Amint ott feküdt mozdulatlanul, becsukott szemekkel, örökre elnémulva, megsiketülve, megígértük neki az anyámmal, mindent jóvá teszünk, amit a szeretője miatt elkövetett. (Mert nagyon szerette azt a Kártony Gábort, miatta keveredett bűnbe.) Azt gondoltuk hát . . . — Mit, gyermekem? — Azt, hogy legyen meg a teljes nyugodalma a haló pórában. Ne
