Bethlen Naptár, 1955 (Ligonier)
Szépirodalom
108 BETHLEN NAPTÁR Bede Anna tartozása Irta: MIKSZÁTH KÁLMÁN Mind együtt ültek a bírák. Ott künn a köd neki nehezedett az idomtalan épületnek s szinte összébb szoritá annak falait, ráült az ablakokra és elhomályositá a jégvirágokat. Minek is ide a virágok? A teremben nehéz folytott levegő volt, ködmön és pálinkaszag s a legfelső ablaktáblán csak lassan, lomhán forgott az ólomkarika. A bírák fáradtan dőltek hanyatt székeiken, az egyik behunyta szemeit s kezét bágyadtan leeresztve, hallgatta a jegyző tollának percegését, a másik ásitozva dobolt irónjával a zöld asztalon, mig az elnök, letolva pápaszemét az orra hegyére, izzadó homlokát torié kendőjével. Szürke, hideg szemei fürkészve szegeződtek az ajtóra, melyen most távozik az imént letárgyalt bünügy személyzete: a beidézett tanuk és vádlottak. — Van-e még odakünn valaki? — kérdi vontatott hideg hangon a szolgától. — Egy leány — mondja a szolga. — Hadd jöjjön be az a leány. Az ajtó kinyílt és a lány belépett. Üde légáramlat surrant be vele, mely szelíden meglegyintette az arcokat s megcsiklandozá a szempillákat: a vastag ködön át mintha egy sugár is lopózott volna az ablakhoz és ott táncolna a jégvirágok között, megsokszorozva magát a tárgyalási terem falain és bútorzatán. Takaros egy teremtés. Délceg, arányos termet, melyre a kis virágos ködmönke olyan módon simult, mintha szoborra lenne öntve; fekete szemei szendén lesütve, magas, domború homloka elborulva, megjelenésében báj, mozdulataiban kecs, szoknyája suhogásában varázs. — Mi járatban vagy gyermekem? — kérdi az elnök közönyösen. (Az ilyen merev, szigorú hivatalnoknak nincs érzéke semmi iránt.) A lány megigazítja fekete kendőjét a fején és mély sóhajjal feleli: — Nagy az én bajom, nagyon nagy. Hangja lágy és szomorú, a szivekig hat, mint a zene, mely, mikor már elhal is, mintha még mindig zendülne a levegőben, elváltoztatva mindenkit és mindent. A bírák arca nem olyan mogorva többé, a király képe, meg az országbíróé is odább, nyájasan integet neki a néma falról, hogy csak beszélje el azt a nagy bajt. Ott az irás, elmondja az; csakhogy azt még előbb meg kell keresni a keblében, ki kell gombolni a pruszlik felső kapcsát s kezeivel benyúlni érte. Óh, a csúf kapocs! Lepattant . . . leesett. Lehajol érte szemérmesen s az irás is kihull onnan. A kegyetlen szürke fej, az elnöké, elfordul, csak a nagy kövér kéz van kinyújtva az irás felé.
